Én egy keresztény, konzervatív, jobboldali embernek tartom magamat. Azt a nézetet vallom, hogy az embernek kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, elárulja a népét — én ehhez tartottam magam mindig, egész pályafutásom alatt, és igyekeztem eszerint végezni a tevékenységemet, és a mai napig is ezt az elvet tartom. Interjú a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett dr. Bimbó Mihállyal.
— Engem igencsak meglepett ez a kitüntetés, nem számítottam rá. Nagyon hálás vagyok érte, mert ez az embernek olyan érzést ad, hogy az anyaország figyel ránk, értékeli a munkánkat, ami nagyon lényeges dolog. Az ember érzi, hogy az anyaország ott áll a háta mögött, és ha szükség van, jutalmazza, segíti, gondoskodik róla. Külhoni magyarként is teljes értékű, egyenrangú magyaroknak érezhetjük magunkat — fogalmazott a kitüntetett a koronavírus-járvány miatt megkésett ünnepélyes átadó után, egy nappal a tiszteletére adott magyarkanizsai polgármesteri fogadás előtt. Dr. Bimbó Mihály nyugalmazott állatorvos, aki 2014-től két éven át volt Magyarkanizsa Község polgármestere, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség alelnöki tisztségét is betöltötte, több évtizedes közéleti tevékenysége elismeréseként érdemelte ki az anyaország magas rangú kitüntetését. Az 1956-os forradalom miatt gyermekként a magyarországi Üllőről érkezett édesanyjával Vajdaságba.
Fotó: Puskás Károly
— Most hetvenhat éves vagyok, az első korszak az életemben a tanulmányi éveimből állt. Az elemi első négy osztályát Magyarországon fejeztem be, 1956-ban kerültem Vajdaságba. Magyarkanizsán fejeztem be az elemi iskolát, Zentán a gimnáziumot, majd Szarajevóban az Állatorvosi Egyetemen diplomáztam, utána Zágrábban baromfitenyésztésre szakosodtam. Itt, Magyarkanizsa községben kezdtem el dolgozni, Oromhegyesre kerültem az akkori mezőgazdasági birtokra, ott voltam négy évig, utána jöttem be az állatorvosi állomásra, mely az úgynevezett kooperáció keretében működött, majd 1989-ben a Kanizsa községi állatorvosi állomás megalapítójaként és igazgatójaként is rendszeresen részt vettem a terepi munkában. Aztán abbahagytam az állatorvosi szakmát, pontosabban nem hagytam abba, hanem átléptem a társadalmi-politikai aktivitás területére. Ez spontán alakult így, nem volt betervezve. 1996-ban felkértek, hogy induljak a helyi közösségi választáson, és kimagaslóan jó eredményt értem el, beválasztottak a helyi közösség tanácsába. Ennek a helyi közösségi tanácsnak a mai napig tagja vagyok, most már a hetedik mandátumomat „dörgölöm”. Az életem második korszaka akkor kezdődött, amikor megnősültem, fiam született, családapa lettem.
* Mi a népszerűsége titka?
— Természetemnél fogva közvetlen ember vagyok. Úgy érzem, mivel senkit nem tartok ellenségemnek, nincs is ellenségem. Az emberek között soha nem tettem különbséget, nekem a társadalom minden rétegéből vannak ismerőseim. Ha kimegyek a városba, piacra, vagy ha a feleségem elküld a csarnokba, csak hosszú idő múlva érek oda, mert sokan megállítanak útközben. A foglalkozásomból adódóan nagyon kevés földművesház van Magyarkanizsán, ahol én nem jártam — Adorjánon nincs egy sem! Mindenütt megfordultam. Oromhegyesen, Tóthfaluban szintén. Ezeken a településeken mindenki ismer. Velebiten is nagyon szerettek, egy néni azt mondta nekem egyszer, ó, doktor úr, maga olyan szépen beszél velem, mintha az édesanyja lennék. Nagyon sokan jöttek hozzám tanácsért, van, aki akkor kezdett el baromfitenyésztéssel foglalkozni, az én útmutatásaim alapján, és a mai napig sikeresen tevékenykedik. Ma is sokan felhívnak, hogy mit csináljanak például a kiscicával, kiskutyával. Sokszor keresnek — és kerestek fel régen is — olyan gondokkal, amelyek nem tartoznak a hatáskörömbe, a véleményemet, tanácsomat kérik. Mindig mindenkit meg kell hallgatni, ha pedig az ember őszintén megmondja a véleményét, és kitart amellett, amit prezentál, akkor nincs probléma. Soha nem szabad olyasmit megígérni, amit nem lehet kivitelezni. Rengeteg a gond, meg kell hallgatni az embereket, hiszen mindenkinek a saját baja a legnagyobb, ezt mindannyian tudjuk, és én mindig megpróbáltam korrektül hozzáállni ezekhez a dolgokhoz. Itt, a magyarkanizsai polgármesteri irodában nekem nem volt fogadóórám, vagyis ha szóltak, hogy keresnek, és ráértem, bárki bejöhetett hozzám.
Fotó: Dinovizija
* Két évig volt polgármester, 2014-től 2016-ig. Mire a legbüszkébb?
— Sok mindent terveztünk abban az időben. Fél mandátumban vettem át a tisztséget, mivel az addigi polgármestert, Nyilas Mihályt kinevezték tartományi oktatási, közigazgatási és nemzeti közösségi titkárrá. Akkoriban a községi képviselő-testület elnökhelyettese voltam, illetve a VMSZ egyik alelnöke. Folytatni tudtuk azokat a beruházásokat, amelyek addig beindultak. Amiért én nagyon kiálltam, az a magyarkanizsai kerülőút építése volt Törökkanizsa irányából, de hatalmas beruházásnak bizonyult. Nem sikerült a buszmegálló kérdését sem megoldani, az objektum a mai napig úgy áll, felépítve. A polgármester ezen dolgozik a csapatával, előbb-utóbb lesz rá megoldás. Meg kell említenem, hogy a migránshelyzet miatt 2015-ben majdnem börtönbe kerültem a magyarkanizsai községben tartózkodó menekültekkel kapcsolatban elhangzott, rasszistának és diszkriminálónak minősített mondataim miatt. Az esélyegyenlőségi biztosnál jelentett fel a Praksis kormányon kívüli szervezet, emellett a menedékkérők védelmével és segítésével foglalkozó központ feljelentést tett a szabadkai felsőbb ügyészségen faji, nemzeti, vallási gyűlölet és türelmetlenség szítása miatt. A szerb média akkor engem is lemigránsozott, arra hivatkozva, hogy 1956-ban édesanyámmal menekültként érkeztem az országba. Hála istennek, nem kerültem börtönbe, ám ha megnézzük, még mindig aktuális kérdés az, amiért én akkor kiálltam Magyarkanizsán mint polgármester. Az volt a meggyőződésem akkor is, meg ma is, hogy tartanom kell magam a polgármesteri eskümhöz, és ki kell állnom a község, illetve a polgárok biztonsága mellett.
* Kiváló sportolói múlttal is dicsekedhet.
— Nagyon jó sportoló voltam, kézilabdában hosszú ideig védtem a Potisje csapatának, és asztaliteniszben is szép eredményeket értünk el. Negyvenöt éves koromban hagytam abba az aktív sportolást. Most az unokáim folytatják ezt a tradíciót, ők is asztaliteniszeznek, a női második ligában játszanak, és szép eredményt értünk el. Nem vagyok az edzőjük, én kísérem, viszem őket Csókára, ott edzenek Kormányos László felügyelete alatt, mivel még kicsik a lányok, és Magyarkanizsán nincs edzőpartnerük. Segítem őket jótanácsokkal, bár az a szent, amit az edző mond, és ez így van rendjén.
* Ki a kedvenc csapatuk? Kinek drukkolnak?
— Ami a focit illeti, a kis hölgyekkel Real Madrid-szurkolók vagyunk, ez az első. Az angolok közül a Manchestert szeretjük. Itthon Vojvodina-rajongók vagyunk. Magyarországon valamikor a Tatabányának szurkoltam, ám sajnos eltűnt az élvonalból. A sport végigkíséri az embert az egész életén. Már alig várom, hogy nézzem a tv-ben a meccseket!
