Ha valakinek eddig esetleg kétségei voltak afelől, hogy Dudás Károly író, publicista miként vélekedik az értelmiség, illetve az írástudók szerepéről kisebbségi sorsban, esetleg arról, hogy van-e többletfeladatuk, részt kell-e venniük a közösség megmaradásáért folytatott küzdelemben, a Magyar utak című könyv elolvasása után egyértelművé válik számára a válasz.

A közösségi vívódások szókapcsolat az, ami leginkább jellemzi ezt az összeállítást, melynek az idősíkja a ’90-es évek elején kezdődik és mintegy negyed évszázad után fejeződik be, a 2010-es évek közepe táján.

A fejezetcímek rendkívül beszédesek. Az elsőben, a Hányattatás éveiben a katona fiaikért aggódó anyákról, hazatérő katonákról, békekoncertről, az 1944/45-ös eseményekről olvashatunk. A Szülőföld címűben többek között Kosztolányi jövendöli meg a cirill betűs Szabadkán való bolyongást, ahol már nem értik az anyanyelvünket, emellett a szerző tisztelettel adózik Illyés Gyula, Sütő András, Gion Nándor, Németh István, Cs. Simon István munkásságának, akik „soha le nem dönthető emlékművet” állítottak a szülőhelyüknek. De az sem marad ki, hogy a szülőföld az ünnepeinktől, a Tanyaszínháztól, a találkozásoktól válik otthonossá és otthonunkká.

A Közel és távol fejezetben Székelyföldön, a Drávaszögben, Kassán, Lendván barangolhatunk, miközben szaporodnak az író és festő barátok szobrai, emléktáblái, sírkövei. A Halottainkban búcsúzik Dudás Károly a számára kedves személyektől — a teljesség igénye nélkül —, Herceg Jánostól, Gion Nándortól, Csurka Istvántól és az utolsó főszerkesztőtől, Hornyik Miklóstól.

Az ötödik részben, a Maradékemberekben olvasható a könyv címadó írása is, a Magyar utak. A magyar utunk, melyet örökös kisebbségben, maradékemberekként járunk ebben a „szerencsétlen maradékországban–országmaradékban”. Miközben a kérdéseinkre Szent István vagy éppen Németh László örök érvényű gondolataitól várjuk a választ. Magyar állampolgársággal, EU-s útlevéllel a birtokunkban még mindig a szülőföldön.

A kötetet lapozgatva bizonyára lesznek olyanok, akik megjegyzik, a szerzőnek ezeket a szövegeit nemcsak a 75 éves hetilapunkban, hanem más kötetben is olvasták. Igazuk van, de ez a válogatás mégis más, hiszen azáltal válik kerekké, hogy a magyarságunk, magyar utunk, megmaradásunk, anyanyelvünk, hagyományaink, hitünk köré fűződik.

Dudás Károlyra jellemző a korábbi írásaira való visszacsatolás, melyekből sokszor mondatokat, kisebb bekezdéseket emel át az újabb szövegébe, és attól sem idegenkedik, hogy a számára fontos idézeteket a nyomatékosítás szándékával megismételje. Ebben az összeállításban például többször találkozunk Weöres Sándor soraival, melyek a vajdasági magyar életérzésre is vonatkozhatnak:

„Véget ért a bújdosás

és a galibák.

Ki se bírta volna más,

csak mi fa-babák.

Nem hal bele semmibe,

aki úgysem él.

Jó, hogy mink babák vagyunk,

szívünk bodzabél.”

Igaza van: „Jó, hogy mink nem vagyunk babák, bábuk még kevésbé.” És ez maradjon is így!