Nincs megkeseredve, azt mondja. Ami megtörtént, annak meg kellett történnie, mert a sorsszerű dolgokon az ember nem változtathat. Ha volna alkalma újrakezdeni, sok mindent másként tenne életében, és sajnálkozva állapítja meg, hogy az életből nem lehet pótvizsgázni. Egyedül azt tartja jónak, hogy a szülei már nem élnek, így a szégyent, a keresztet nekik nem kell vonszolniuk. Teszi ő ezt egyedül, de nem panaszkodik. Ez a beszélgetés is csak azért történik, mert egy kézműves-kiállításon meglátott egy kővirágot.
- Annyira felszínre törtek az emlékeim, hogy szinte úgy éreztem, minden most történik, még a fájdalom, az elkeseredés is annyira intenzív volt, mintha akkor éltem volna át mindent először - mondja az asszony. - Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy valakivel elbeszélgessek az életemről, erről az 59 évről, amit már sikerült magam mögött hagyni. Azt hiszem, a legkönnyebb úgy beszélni önmagunkról, ha azt, akinek vallunk, nem ismerjük. Így könnyebben szakadnak fel a lélekből olyan érzések, emlékek is, amelyeket mások, különösen ismerősök előtt az ember igyekszik minél mélyebbre temetni. A börtönben az egyik cellatársnőmnek rendszeresen küldték itthonról a Hét Napot, és a rovatot olvasva azon tűnődtem, miért beszél szinte valamennyi megszólaló a gyermekkoráról, arról, hogy milyen családból származik. Aztán rájöttem, hogy az ember élete valójában sokban attól függ, milyen fészekben kelt ki, hogyan élte meg a feleszmélés, a felnőtté válás korát. Lassan magam is rájöttem - anélkül, hogy ezért bárkit hibáztatnék a családomból -, hogy az én utam is gyermekkoromban kezdődött. Még szerencse, hogy akkor az ember ennek nincs tudatában. Az édesapám jó hírű fémmegmunkáló volt, akinek külön szenvedélye volt a kő és a fém párosítása. Ha volt ideje, a műhelyében szebbnél szebb egyedi, szinte művészi darabokat alkotott, amit aztán odaajándékozott a barátainak, ismerőseinek. Volt édesapámban egy jó adag művészi hajlam, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy nem tudott szembesülni a mindennapi problémákkal. Ha valamilyen zűr adódott, apa azonnal bevonult a pedánsan rendben tartott műhelyébe, sokszor még az ajtót is magára riglizte és ilyenkor került ki a kezéből a legszebb egyedi munka. Így készült el a kék-szürke kombinációjú kővirág is, amit a házassági évfordulójuk alkalmával anyámnak ajándékozott. Valóban csodálatos darab volt, a nappali vitrinjében ez a kővirág foglalta el a főhelyet. Ketten voltunk testvérek, a bátyám nálam két évvel volt idősebb, de már gyermekkorában úgy viselkedett, mintha ő lenne a családfő. Még ma sem tudom megérteni, a szüleim miért hagyták, hogy a szilaj természete még szilajabbá váljon, miért hagytak rá mindent, bármit tett is. Nem hiszem, hogy azért, mert fiú volt, hiszen az apám ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, számára egyformák voltunk. Azt hiszem, anyám meg félt egy kicsit a bátyámtól, de ezt nem akarta sohase kimondani, hát így nőtt a bátyám egy valóságos szörnyeteggé, akitől nemcsak a család, de a szomszédok, a környezet is rettegett. Macedóniában töltötte le a katonaidejét, ott ismerkedett meg egy lánnyal, akivel a leszerelése után azonnal összeházasodott, és haza sem jött.
Időnként hallottunk róla, de ha jelentkezett is, mindig azt mondta, semmi szükség rá, hogy látogassuk vagy irkáljunk egymásnak, ő jól van, dolgozik, a felesége megfelelő módon kiszolgálja, hát ok nincs az aggódásra. Talán idétlenül hangzik, de azt hiszem, mi hárman valahogy könnyebben lélegeztünk, hogy a bátyám végre egyedül boldogult. De a szüleim, különösen az anyám úgy érezte, hogy mindazt, amit a bátyám nevelésében elmulasztottak, nálam kell helyrehozni, hát annyira szigorúak, pontosabban anyám annyira szigorú volt, hogy szinte még az utcára sem engedett felügyelet nélkül. Az osztálytársaim, különösen a középiskolában, javában jártak szórakozni, rendszeres hetenkénti kimenőjük volt, engem viszont az anyám csak szombatonként engedett a városba, de már tíz órakor otthon kellett lennem. Igaz, akkor még nem volt divat, hogy a fiatalok a hajnali órákban vánszorognak haza, de azért a tíz óra akkor is nevetséges volt. Persze, a szabályokat be kellett tartanom, de azt hiszem, ennek a következménye volt, hogy az első fiútól, akivel szórakozni kezdtem, teherbe estem. Eleinte nem mertem anyámnak szólni. Amikor a fiú közölte velem, hogy eszébe sincs sem elvenni engem, sem elismerni a születendő gyereket, elhatároztam, hogy megszülöm a szívem alatt már mocorgó kis emberkét, ő majd valóban csak az enyém lesz. Ne mondjam, milyen ütközetet vívtam meg ezért a döntésemért a szüleimmel, de megszültem a fiamat. Csodálatos gyerek volt, gyönyörű, egészséges, vidám természetű, öröm volt vele lenni. A szüleim eleinte fenyegetőztek, de amikor meglátták a fiamat, hallani sem akartak róla, hogy elköltözzek vele otthonról. Négyesben éltünk, az apám öregségére vált igazi apává a fiamat nevelve. A szülés után a bátyámtól gratuláció helyett kaptam egy fenyegető levelet, melyben arról biztosított, hogy egyszer majd még meglakolok érte, amiért a családot szégyenbe hoztam.
Nőtt a fiam, elhaltak mellőlünk a szüleim, elsirattuk őket, és éltük tovább az életet. Én dolgoztam, a fiam már középiskolába indult, amikor megkezdődtek a háborúk, az általános elszegényedés. Szerencsére a fiam diplomázott, mire én állás nélkül maradtam. A gyárak egymás után csukták be kapujukat, de erről felesleges beszélni, hiszen valamennyien megéltük. Annyira pocsék, kilátástalan volt már a helyzetünk, hogy jóformán kenyérre is alig tellett. Dolgoztam én mindent, dolgozott a fiam is, ha volt alkalom, de nem nagyon adódott. Az események hozták magukkal, hogy egyre kevésbé tudtam követni a fiam mozgását, hát ennek következtében jött össze a szélsőséges nacionalista párt képviselőivel és dőlt be a mesének, hogy ha beáll önkéntesnek, hatalmas pénzt fizetnek majd neki. Egy este, amikor hazajött, közölte velem, nem bírja nézni, hogy kínlódunk, hát elvállalta, hogy a párton keresztül önkéntesként mundérba öltözik. Hiába sírtam, könyörögtem, két nap múlva elment. És egy hét múlva koporsóban hozták haza. Ha akkor nem vesztettem el a józan eszemet, akkor meg sem lehet bolondulni, ezt állítom. Teljesen elvesztem. És akkor jelentkezett a bátyám. Azt mondta, elvált a feleségétől, semmi sincs, amiért ott maradna, hazaköltözik, hogy ne legyek egyedül. Egyébként a családi ház az övé is, hangsúlyozta. Hát hazaköltözött. Látja, ez a végzet. Eleinte valahogy még együttműködtünk, azt hiszem, kezdetben ő is egy kicsit visszafogta magát, talán sajnált. De ahogy múlt az idő, egyre rosszabb lett köztünk a viszony.
Eleinte csak lekezelt, úgy bánt velem, mintha nem volnék normális. Aztán egyre durvább lett. Igaz, ő fizette az áramot, a telefont, ő volt az, aki fenntartotta a házat, de én is dolgoztam, amit tudtam. Meg rendben tartottam nemcsak a házat, de őt is. Aztán egyszer pofon vágott, mert nem szárítottam meg a sáros cipőjét. Való igaz, hogy az első pofon után a többi már jön csőstül. Egyre vadabbul vert, olyannyira, hogy már a rendőrséghez folyamodtam. Ott azt mondták, míg nem történik valóban bajom, addig nem avatkozhatnak be. Egy este ittasan jött haza és követelte, hogy vetkőztessem le, fürdessem meg és tegyem ágyba. Azt mondtam neki, nem gyerek már, ha inni tud, hát mosakodjon is meg. Felkapta a kályha mellett levő piszkavasat és azzal rontott rám. Nekiszorított a vitrinnek és amikor ütésre emelte a vasat, én kikaptam a kővirágot a vitrinből és fejbe vágtam. Kórházba szállítása közben halt meg. Felindulásból elkövetett emberölésért három év börtönbüntetést kaptam. Az utolsó napig le is töltöttem. Már úgy éreztem, csaknem egy évvel a szabadulásom után, hogy ismét megtalálom magam. És akkor láttam egy kiállításon egy a miénkhez hasonló kővirágot. Az is meglehet, hogy apám műve volt. Rájöttem, az ember nem menekülhet az emlékeitől, a történtektől. Mert mindannyiunk életében létezik egy kővirág, nem kell hogy feltétlenül véres legyen.