Szerbia polgárainak 39,7 százaléka szerint jó ötlet lenne a parlamentáris monarchia felújítása, derült ki egy közvélemény-kutatásból. A felmérés szerint a belgrádiak többsége kifejezetten ellenzi ezt az elképzelést, ezzel szemben Vajdaságban és az ország központi részében kedvező fogadtatásra talált. A királyt elsősorban a középfokú végzettségű, városi környezetben élő férfiak kívánják vissza, ezzel szemben leginkább a felsőfokú végzettségűek azok, akik hallani se akarnak róla. Nem mellékes adat az sem, hogy a megkérdezetteknek csaknem az egyharmada nem alakított ki véleményt ebben a kérdésben.
A támogatók, az ellenzők és a vélemény nélküliek aránya így alakul: 39,7:32,3:27,4. Ez pedig pontosan azt mutatja, hogy a múlt sarától csak lassan megszabaduló országban teljes a bizonytalanság. Még mindig folyik az útkeresés, a többség nem elégedett a jelenlegi rendszerrel, amely a többpártrendszert az isztambuli bazárokban folyó alkudozások szintjére züllesztette le. Az emberek azt szeretnék, ha lenne egy olyan, tekintélynek örvendő, esetünkben királynak nevezett ember az ország élén, végrehajtó jogkörök nélkül, aki pártok felett áll és arculatot biztosít az országnak.
Persze, a népmese irányából is megközelíthető ez a téma. Két évtizedig tömték mesékkel az emberek fejét a vezérek és vezérecskék, így nem csoda, ha az emberek egy szakállas bácsit képzelnek el az ország élén, aki ül a trónján, palástban, jogarral a kezében, koronával a fején, és jóságosan megoldja az eléje járuló egyszerű emberek gondját-baját.
Ha azonban, mondjuk, pályázatot írnának ki egy ilyen „munkahely”-re, hát, nem hisszük, hogy sok jelentkező lenne rá. Képzeljük el a felhívást: „Távoli elhagyatott ország uralkodót keres. Óperenciás tengere nincs, az aranyát szétlopták, az üveghegy összetöredezett, a kincstár pedig üres. Eladó lány nincs, a fele királyság pedig már elveszett. Jelentkezni: A király meztelen jeligével.”

NA, DE KI A KIRÁLY? Egy másik felmérésről is hírt adott a média a múlt héten. Ennek eredményei pedig azt mutatják, hogy a nép ezúttal Aleksandar Vučićot tiszteli királyként, őt a polgároknak nem kevesebb, mint 77 százaléka támogatja. Ez már az előző felméréskor is így volt, érdekes adat még az is, hogy Ivica Dačić, a másik „trónkövetelő” sem panaszkodhat, neki 63 százalékos a támogatottsági indexe.
Most azonban inkább a harmadik legnépszerűbb politikusról ejtenék néhány szót. Ő nem más, mint Mlađan Dinkić, a Szerbia Egyesült Régiói nevű párt elnöke, akit 39 százalék támogat. Arról a személyről van szó, aki idestova 12 éve az ország vezető házaló ügynöke, ennyi ideje adja el minden választási ciklusban újra meg újra a semmit, csak ezt zseniális módon, minden esetben másmilyen díszes csomagolásban teszi. Legemlékezetesebb „semmi”-je nyomán, ha esetleg egy napon rapperként folytatná pályafutását, akkor 50 Cent amerikai zenész nyomán 1000 Euró néven léphetne fel. Dinkić ugyebár az ingyenes részvényekért a 4,8 millió igénylőnek annak idején fejenként ezer eurót ígért. Ebből a mai napig kevesebb, mint 300 euró jutott el hozzánk, ami azt jelenti, hogy a régiós vezér jelen pillanatban ennek a csaknem ötmillió embernek legalább 340 millió euróval tartozik.
Az pedig már a fejekben uralkodó zűrzavart tükrözi, hogy a polgárok, adósságbehajtás helyett újabb és újabb fedezetlen váltókat állítanak ki annak a politikusnak, aki vásári mutatványosként adja el újra meg újra ugyanazt a nagy Semmit. Ennek ellenére mindig akad öt százaléknyi szavazó, aki ezt díjazza. Ő az a politikus, aki tíz éve minden kormányban miniszteri széket kapott, aki a gazdaságért, a pénzügyekért, a privatizációért felel, érdekes módon azonban, az első számú bűnüldöző Vučić meg sem említette a nevét az ilyen ügyekben. Lehet, hogy neki is adott egy szép csomagot. A kérdés csupán az, hogy abban a dobozban mi van.

TOMO ÉS AZ ISMERETLEN KATONA. A jugoszláv partizánfilmekről, azok nemzetközi visszhangjáról, hátteréről vetített egy tartalmas dokumentumfilmet a minap a History csatorna. E filmek esetében a hollywoodi sztároknak egy-egy főszerepért olyan jól fizettek, hogy ők szinte vetélkedtek azért, hogy ki utazhat a balkáni országba filmet forgatni. Így hát nem meglepő az, ami a Sutjeska című, 1973-ban készült film kapcsán elhangzott. Ebben a filmben Titót Richard Burton személyesítette meg, akiről az alkotók elmondták, fogalma sem volt, hogy milyen országba érkezik, arról még kevésbé, ki is Tito, ő csak eljátszotta, amit kértek tőle.
A jelenben is akadnak olyan közéleti személyiségek, akik nem teljesen vannak tisztában bizonyos történelmi tényekkel, ennek ellenére, ha már a publikum és a „rendező” ezt kéri tőlük, igyekeznek eljátszani a szerepüket. Így tesz államfőnk Tomislav Nikolić is, akire mostanában az Európa-párti politikus szerepét osztották ki. Igyekszik ő, de hát mindig történik valami.
Így hát május 9-én, Európa napján, amely egyben a fasizmus feletti győzelem ünnepe is e kontinensen, ellátogatott az Avalára, és megkoszorúzta az Ismeretlen Katona sírját. Utána ezt írta be az emlékkönyvbe: „Ha Önök le tudták győzni a hitleri Németország kegyetlen haderejét, mi is képesek vagyunk arra, hogy jobb életet teremtsünk azoknak, akiknek a szabadságáért Önök feláldozták az életüket”.
Az egész dologban egyetlen bökkenő van: igaz, hogy az emlékmű ismeretlen katoná(k)nak emeltetett, csak hát, a két világháború között. Így hát, ezek az ismeretlen katonák, ha csak be nem tévedtek az idő alagútjába, nemigen harcolhattak a nácik ellen.
Az ügy tanulsága pedig: azt, amit mások évtizedekig tanulnak, nem lehet gyorstalpalással elsajátítani egy esti tagozaton. Az oklevelekről nem is szólva.