home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Korcsolyázás, avagy a tél nevetése
LOVAS Ildikó
2014.02.05.
LXIX. évf. 6. szám
Korcsolyázás, avagy a tél nevetése

Az utcákat betemette a hó. A városközpont magas házainak tetejéig ért. A borbélyok, fodrászok, ékszerészek, suszterok, könyvkötők, fényképészek és patikusok ajtajukban álltak, üzletük ajtaja előtt kocogtatták a fogukat. Bejáratuk elől elsöpörték, lapátolták a havat, nem a kuncsaft miatt, inkább csak megszokásból.

FELJEGYZÉSEK NEM LÉTEZŐ POLGÁRSÁGUNK TÖRTÉNETÉBŐL
RETRÓ TÁRCA(NOVELLA)

Az utcákat betemette a hó. A városközpont magas házainak tetejéig ért. A borbélyok, fodrászok, ékszerészek, suszterok, könyvkötők, fényképészek és patikusok ajtajukban álltak, üzletük ajtaja előtt kocogtatták a fogukat. Bejáratuk elől elsöpörték, lapátolták a havat, nem a kuncsaft miatt, inkább csak megszokásból.

A megszokás tartja össze a világot. De ha a világot nem is, a kis- és a szolgáltató ipart bizonyosan. Az üzlet levegője, a szolgáltatást végző köpenye. Már ha van neki. Az előírások szerint kell, hogy legyen, a valóságban inkább hanyagolják, mint annyi minden mást. De a hólapátolás még megmaradt. Az még működik. Amint a bámészkodás is.

Csend öleli magához a várost. Magyar Imre valamikori házában egy magányos oboa szaggatja fel a reggelt, akárha sebeket tépne ki a testéből. A reggel teste télen nagyon vastag. Kövér. De nem lomha, hanem várakozó. Mint a bácskai parasztok, akik úgy pislognak ki zsíros kalapjuk alól, mintha bizony mondani akarnának valamit, csak várják a megfelelő pillanatot. De nem akarnak ők semmit, így hát mi sem törődünk velük, hadd tolják hátra a kalapjukat, szuszogásuk maradjon itt örökre.

Ha megérkezik január vége, megérkezik a hó, a disznótorok, a bálok, a korcsolyázás ideje is. A város magára marad. A borbélyok és a fodrászok, a patikusok és a könyvkötők leginkább csak szemlélődnek, miután elsöpörték üzletük elől a havat.

Oh, a megszokás! Gondolnánk, a kuncsaft tisztelete. Dehogy az ő tisztelete, inkább csak valamiféle kellemes testmozgás, összekacsintás a kiüresedett városban. Merre jár mindenki? Száz éve teszik fel a kérdést, hallgatják el, mihez van kedvük. A beszéd, a sok mondat, a bugyborékoló kacagás, a dévajság kijjebb ver tanyát, a piacokon. Ahol a sózott disznóbelet árulják, a savanyú káposztát hasábbal és a soha be nem ikrásodó akácmézet.

Talán mégis a kuncsaft tisztelete, nem a testmozgás viszi ki őket az üzlet elé, hólapáttal, söprűvel a kezükben. Még működik az élet.

A parasztok szuszogása, akik árujukkal megérkeznek a város széli piacokra, hátratolják kalapjukat, kipakolják árujukat, ravasz szemükkel méregetik a világot, az ő szuszogásuk itt kereng az égben, a január-februári égben, párássá teszi a levegőt, a kis- és a szolgáltatóipar grófjai, az önálló iparosok pontosan tudják, hogy az ő szuszogásuk párásítja be az üveget. Letörlik. Leskelődnek. Figyelnek. Egymásra vannak utalva. Ebben nincs semmi rokonszenv.

Nem kedvelik a parasztokat, az érzés kölcsönös. Mint régi házasok, a másik megvetése áldás, reménnyel tölti meg a napot.

A műkörömmel és fenékközépig érő nadrággal felszerelt lánykák, akiknek tetovált szemöldöke mintha betöltené a butik minden négyzetméterét, nem ismerik ezt a szuszogást. Ők nem tudják, hogy az év legszebb időszakát élik, a disznótorok, a bálok, a korcsolyázás idejét. Sózott bélről nem is hallottak. Hasadó disznótestet nem is láttak. Párát legfeljebb az autó szélvédőjén, hajnaltájt. Bálról nem ábrándoznak. Gardedám nincs.

Ez csak egyetlen nap krónikája. Beszámoló egy téli délelőttről, amelyiken ragyogott a nap, a befagyott tavon megannyi gyerek siklott kacagva, a szél felemelte, felrepítette őket. Amikor földet értek, nem kapta el testüket senki, tekintetük ámulva siklott a kopasz fák felé.

— Ebben a pillanatban érkeztem — még pont jókor, úgy látom, lökte volna félre a kezem a (szöveg), jelentőségteljes pillantást vetve az eddig papírra került mondatokra. — Pfuj, micsoda retró cucc ez, szuszogó parasztokkal és a megszokással, amely összetartja a világot!

Nem vettem róla tudomást, azt akartam, hogy ez a vastag csöndbe burkolt téli reggel eltartson, az üzletek kuncsaftokra várjanak, az oboa Magyar Imre egykori házában álmodja újra az életet, a piacokra érkező parasztok szuszogásának emléke, a szél, a szél, a hideg disznótorokhoz és bálokhoz való remek szél söpörje tisztára a lelkeket, és ne maradjon más, csak a korcsolyázó gyerekek és a vastag jégréteg a tavon.

„Bába, katona, borbély, cukrász, kardalosnő, pincér, zsoké, primadonna, pap, úszómester, kalauz, modell, asztalos, szemetes, táncmester, telefonos kisasszony, szakács, grófnő, rikkancs, diplomata, mérnök, repülő, cseléd, fényképész, koldus, súgó, úriasszony, rendőr, gyógyszerész, detektív, cigány, bohóc, ékszerész, író, sírásó.”

Ez fér bele ebbe az egyetlen napba. Talán felsorolás. Talán minden. Az élet, megszokás, szuszogás, egy mozdulat, egy tekintet.

A korcsolyázás, a siklás gyönyörűsége, miként egy hosszú sóhajtás, úgy burkolózik bele a sózott disznóbélbe, a báli tivornya savanyú izzadságát felkapó szélbe, és hordja tovább, viszi az emléket, egyszer volt alakokról, akiktől ma is megszületett ez a szeles, hideg, téli reggel.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..