* 2013 novemberében és 2014 áprilisában is vendége volt az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke Kontaktzóna nevű rendezvénysorozatának. Milyen élmények társultak a több évtized utáni látogatáshoz?

— A Délvidék, Bácska, Topolya, Ada és Újvidék 1991 után is folyamatosan része maradt az életemnek, amikor a háború miatt Veszprémbe települtem át. A mi (Fenyvesi—Balassa) családunk tagjainak többsége a szülőföldünkön maradt. Velük élénk kapcsolatot ápoltam, és televíziós stábokkal, egyetemi kiránduló csoportokkal is többször visszamentem, hogy segítsek másoknak is felfedezni azt a tájegységet. Ha meghívtak valamilyen rendezvényre, szinte mindig elmentem. Voltam a Dombos Festen, a zentai Énekelt Versek Fesztiválján, a sziváci Szenteleky-napon, a bácskossuthfalvi művésztelepen, és egyszer még Muzslyára is eljutottam a Sziveri-megemlékezésre. Sava Babić meghívására Belgrádba is elmentem egy fordítótanácskozásra. Azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a mostani Újvidék egészen más, mint amikor több mint két évtizeddel ezelőtt feleségemmel és gyerekeimmel ott éltünk, a Limánon, a Balzac utcában. Elsősorban a régi tereket, utcákat, házakat kerestem, ahol egykoron fiammal vagy lányommal az óvodába, iskolába sétáltunk. Újvidék urbanisztikai szerkezete is megváltozott. Úgy gondolom, ezzel együtt a társadalmi viszonyok és a tartalmak is alaposan átalakultak. Az idő részben „legyalulta” a huszonöt évvel ezelőtti Újvidéket, és a régi, hozzá kapcsolódó hangulatok, emlékek is elhalványultak egy kicsit.

* Nagy figyelmet fordít a vajdasági magyar irodalom fiatal nemzedékének alkotásaira. A veszprémi Művészetek Háza kiadásában megjelenő Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztőjeként rendszeresen közli a pályakezdő szerzők alkotásait, ahogyan a közép-európai irodalom terjesztését is felvállalja. Küldetés a Vár Ucca Műhely?

— A folyóirat nem akar több lenni, mint ami. Voltak a magyar irodalomnak olyan folyóiratai, amelyek meghatározták egy korszak irodalmát, mint például a Nyugat, az Új Symposion, a Mozgó Világ vagy a rendszerváltáskori Hitel. A lap 2000 óta működik. Elég rendszertelenül jelent meg, pillanatnyilag a negyvennegyedik számot készítjük. A Vár Ucca Műhely a kérdésében említetteket hangsúlyosan felvállalja. Mintegy harminc fiatal pályakezdő nálunk publikált először, és ez a szám, azt hiszem, nem kicsi. A másik tényező a multikulturális kontextus: a folyóirat szívesen közöl fordításokat világirodalmi szerzőktől, és a délszlávok is fontos szerepet kapnak. Az irodalom és a művészet helyzete az internet kínálta lehetőségek által sokkal demokratikusabb lett, egyszersmind sokkal felületesebb és diszperzebb is, ezért nagyon fontos, hogy az új nemzedék képviselői gondolkodjanak, kritikusan viszonyuljanak a valósághoz.

* Az egykori Symposion-nemzedék tagja volt. A fiatal bölcsészek, irodalmárok irányadóként tekintenek például a Maximum Rock & Roll című opuszára, melynek egy darabját a kolozsvári egyetemisták nemrég videovers formájában dolgozták fel. Hogyan látja: szükség van ma lázadásra, jelen van ez a szellemiség a (fiatal) magyar és a nem magyar szerzők között?

— Az újabb nemzedékek mindig kísérletet tesznek a valóság, „a szép új világ” újabb művészi leképezésére. Az én nemzedékem a XX. század utolsó évtizedeiben volt fiatal, és sajátos módszerekkel vívta meg harcát a zsarnoksággal. A mostani világrend is kiváló melegágya a rémálmoknak, lidércnyomásoknak. A mai hatalmak túlzottan rendpártiak, a tökéletes fegyelmezettségre és hatékonyságra törekszenek. Ennek ellenére szerintem az emberi élet legfőbb értéke a szabadság, az egyéni kezdeményezés, sőt olykor még a deviancia is, mely — mint azt a szociológusoktól tudjuk — néha a társadalom mozgatórugója.

A lázadás alapvető emberi tulajdonság. Ahol kétely van, ott lázadás is lesz. Az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai között mindig érezhető valami feszültség, érdekellentét. A mai értékesebb fiatal alkotók munkáiban ott van a lázadás csirája, mely egyrészt formai, másrészt tartalmi kérdéseket feszeget. Én elsősorban a visszajelzést, a „visszacsatolást” hiányolom. Úgy látom, korunk szakmai irodalmi nyilvánossága nemigen törődik a fiatalokkal. Egyre jobban szűkül az értelmes irodalmat olvasók rétege, és egy picit aggódom, hogy a mostani, jómódú menedzserarisztokráciát önmagán kívül már semmi sem köti le igazán.

* Egy helyen úgy nyilatkozott, hogy a képzőművészet felől érkezett az irodalomhoz, de a zene is szerves része alkotási folyamatainak. Hogyan alakult ez ki? S napjainkban hogyan jut el egy-egy összművészeti alkotásig?

— Az emberi gondolkodás eredendően vizuális. A szavak és a képek kombinációja tette az embert emberré, és csak mostanában kanyarodunk vissza a gondolkodásnak ehhez a közegéhez. A képiség előretörését nem a kultúra hanyatlásának tartom, hanem éppen gazdagodásának, melyet az írástudók felelőtlensége volna nem kihasználni. Bizonyos dolgokat ideálisabb képekkel, rajzokkal kifejezni. Szerintem az alkotási folyamat is egyre inkább a multimedialitás felé tolódik el, tehát nemcsak a szöveg, hanem képek, animációk és hangok is rendelkezésünkre állnak. Szerintem a mai művészet valamiféle összművészet felé tendál. A világ a multiszenzoriális, vagyis a minden érzékszervünkre egyszerre ható alkotások (például filmek) irányába fejlődik. Akár paradigmaváltásra is sor kerülhet. A közeljövőben a multimediális közlés lesz majd a legnagyobb kihívás az alkotóművészet számára. A Némely részletek című könyvem (2009, Szeged) megszerkesztésekor tettem erre egy szerény kísérletet. A kötet rövid szövegekből áll, s ezekbe szervesen illeszkednek fotók, fényképek, különféle kivágások, kollázsok, a szerkezetét pedig áthatja valamiféle zenei dinamika.

* Milyen indíttatásból fogott a Halott vajdaságiakat olvasva című, a „borús, bús, lomha Bácska” huszadik századi szerzőit megidéző sajátos antológia megírásába?

— A szóban forgó versciklus ötlete a kilencvenes évek közepén fogant, akkor kezdtem neki. Még közeli volt az áttelepülés dátuma, és fontosnak tartottam, hogy megfogalmazzam, honnan jöttem, illetve merre tartok. A trianoni döntés után a vajdasági magyarok elsősorban az irodalom által próbálták meghatározni az anyanemzettől elszakított közösségük létezését. Ez a szál Csáth Gézától kezdve Kosztolányi Dezsőn át egészen Sziveri Jánosig végigvonul a délvidéki kötődésű szerzők írásain. Késztetést éreztem, hogy létrehozzak egy olyan új művet, amely tartalmazza az elfeledett régit is. Az alkotás aktusa során a múltat újítjuk meg, egy műben ugyanis újonnan ábrázolódik, egyfajta köztes térként, mely kitalálja és megszakítja a jelent. Ezek a köztes terek a kreatív beavatkozás terei, amelyek újrateremtik az ént. Az emlékezés tehát a létezés biztosítéka, az önmegalkotás eszköze, belőle jön létre az egyéni és a közösségi identitás.

* Minden tekintetben hű maradt a bácskai közeghez. Az előbb említett kötet gondozója a zentai zEtna Kiadó, mely alkotóműhely is. Mennyire tartja fontosnak az alkotóközösségeket, van-e ilyen a jelenlegi környezetében?

— Fiatalabb korban az ember számára létfontosságú, hogy legyenek barátai, hogy egy kreatív és dinamikus közösséghez tartozzon, melyben különféle új impulzusok érik. A mi nemzedékünk, mely 1974-től 1983-ig az Új Symposion folyóirat köré szerveződött, nem egy programszerű, dogmatikus, szektaszerű közösség volt, hanem volt benne valamiféle jó értelemben vett lazaság, plasztikusság és lágyság. Ez a közösség nagyon fogékonyan viszonyult a változásokhoz, a Darwin-tanok legfőbb tapasztalata ugyanis az, hogy „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra”. Mindmáig ennek szellemében tevékenykedem, érdekel a világ sokfélesége, szubkultúrákat kutatok, mert azok „a világ érthetetlenségével szemben az értelem kis szigeteit akarják létrehozni”. Számomra ihlető forrás a szellemi nyitottság és a közösség éltető ereje.

* Milyen tervei vannak a kultúraszervezés és az alkotás terén?

— Egyre inkább az alkotói szempontok kerülnek előtérbe. Szeretnék még legalább négy-öt jó és érdekes könyvet letenni az asztalra. Elsősorban a Halott vajdaságiakat olvasva és a Maximum Rock & Roll című ciklusokat lenne jó minél hamarabb befejezni, lezárni, hogy megszabaduljak a terhüktől. Tervezek egy ex-jugoszláv lexikont, melyben leltárt készítek a kollektív emlékezet tárgyi és szellemi darabjairól. Hamarosan meg fog jelenni egy kötetem, mely a számomra fontos írókról, alkotókról szóló esszéimet fogja tartalmazni, sok-sok képpel, dokumentummal. Egy prózakötetet is szeretnék. Ami azonban a kultúraszervezést illeti, azt inkább meghagyom a fiataloknak, hátha nekik sikerül egy kicsit jobbá és élhetőbbé tenniük a morális entrópia felé tartó világunkat.