Elsőként Bús János igazgató szólt a város neves szülöttjéről, a kétszeres Híd Irodalmi Díj-as költőről és közismert ügyvédről, Koncz Istvánról. Aztán Katkics Zoltán művelődési és oktatási tanácsosként a község elöljáróságát is képviselve vette át a szót.

A könyvtár a maga állandóan gyarapodó állományával valójában minden civilizációs vívmány tárháza — mondta a tanácsos —, s mivel megőrzi és továbbadja őket, a kútfő szerepét is betölti az emberi és közösségi fejlődésben. Többszöri költöztetése után az impozáns könyvtári anyag 2005-ben végre rangjához méltó új épületet kapott, ahol nemcsak könyvkölcsönzés folyik igényesen kialakított körülmények között, hanem könyvtári órák, író—olvasó találkozók is zajlanak falai között, egyetlen céllal: megszerettetni a nyomtatott könyvbe elhintett szép szót.

Dr. Pató Imre nyugalmazott tanár, aki az intézmény első igazgatója volt, alapos és színvonalas írásában a könyvtár névadójáról, József Attiláról és életútjáról beszélt. Nem kerülte meg azt sem, hogy a könyvtár névadásakor értetlenkedők is akadtak: miért éppen József Attila? A cinikusok úgy gondolták: mert most az a divat? A tanár úr válasza: ő pedig azt nem tudja megérteni, hogy a szegedi József Attila Tudományegyetemet mért kellett Szegedi Tudományegyetemmé szürkíteni, nevének díszétől megfosztani.

Az előadás után állóképek vetítése volt soron, amelyeknek szövegkíséretéből megtudhatta a közönség, hogy a mai könyvtár alapfundusa az egykori egyesületek, egyletek, gazdakörök gazdátlanná vált könyvállományainak összevonásával jött létre.
Sagmeister Peity Laura és tanítványai tartalmilag teljesen elavult könyvekből készült szobrokat állítottak ki az ünnepre, és azok újdonságként tettek igen kellemes benyomást a szemlélőkre, a hallgatókra pedig Marija Radomirović zongorajátéka és Asztalos Alfréd klarinétozása. Meleg taps volt a jutalmuk.

A könyvtár terveiről Bús János igazgató beszélt. Az intézmény újra ki szeretné adni és lefordíttatni szerb nyelvre Kanizsa monográfiájának első kötetét, és megíratni az 1848-49-től errefelé történteket is.

Ezután az igazgató ajándékot és virágot nyújtott át a már korábban nyugdíjba vonult két könyvtárosnak, Biacs Magdolnának és Vajda Margitnak. Így köszönte meg a könyvtárhoz való hűségét a két legidősebb olvasónak is, Sóti Rózsának és Bata Erzsébetnek.

Vörös Anna könyvtárost is a közönség elé szólította a kötelesség. A kitiltott, és a jubileumra hívatlan Virág Ibolyától, a horgosi fiókkönyvtárban dolgozó könyvtárostól érkezett üdvözlő táviratot olvasta föl. Nevezett, tíz évig állt ennek a könyvtárnak az élén. (Itt lett volna a helyük a falusi volontőr könyvtárosoknak is. Ők is a könyvtártörténet részei.)

Kenyeres Ivanka egy saját festményét ajándékozta a könyvtárnak, majd pedig e sorok írója kért és kapott szót. Megköszönte, hogy 1975. október 1-jén átvehette Pató tanár úrtól a könyvtár irányítását, és az intézmény élén állhatott tizenöt évig. Bizonyára nem végezte rosszul a munkáját, mert 2011-ben ezért besorakozhatott a község eddigi Pro Urbe Díjasai közé.
Amikorra mondandója végére ért, akkorra Bús János igazgató, úgy utólagosan elővarázsolt valahonnan még egy ajándékcsomagot, és a szólónak nyújtotta. Rövid szünet állt be, mert nem akart gazdája lenni a kínált ajándéknak. A szót kérő egyre Arany János szavait méregette, s már-már elmondta hangosan, hogy „megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot”, de végül elállt szándékától, hogy ne rontsa az ünnepség hangulatát.

Hiányérzetet hagyott maga után ez a félszázadot ünneplő jubileum. Döntően azért, mert nem az intézmény története állt a műsor tengelyében. Nem is állhatott, mert meg sem írták. Az meg igen vékony történet, hogy egyesített állományokból egyszer végre egy helyen lett komoly könyvtárnyi anyag, aminek alapján 1962-ben döntést lehetett hozni intézményalapításról, és az 2005-ben igen mutatós küllemű épületbe költözött. Sokkalta nagyobb története van ennek a könyvtárnak. Mert hol maradtak az 1976-tól eddig eltelt évtizedek?

Többet érdemelt volna a könyvtár. Azt a többet pedig csakis csapatmunkában lehetett volna róla elmondani. Amihez bizonyára nem volt meg a szándék és az akarat. Pedig úgy, példának okáért, az is bekerült volna a történetébe, hogy a városnak sokkal korábban, már a 70-es években lehetett volna új könyvtára. Szlovéniának megköszönve. Mert abban a szocialista köztársaságban a hatvanas évtizedben elemi csapás pusztított, és Kanizsa is megsegítette az ottaniakat az újjáépítésben. Nálunk meg itt volt a 70-es árvíz. Szlovénia pedig számon tartotta megsegítőit, így Kanizsát is. Egy új könyvtárat adott a városnak, de abból nem lett semmi, mert éppen akkor, nála nagyobb, hatalmasabb közintézmény épült a városban.

S az is történelmi mozzanata a könyvtárnak, hogy — sugallatra — ellátogattak a községi pártbizottságból szemlét tartani, hogy csakugyan nyilaskereszt alakzata van-e az Írótábor két fekete emléktábláját rögzítő szögfejeknek. És a Munkásegyetemmel való integrációba is ezt a könyvtárt kényszerítette bele a pártpolitika, amivel megszűnt ugyan jogi személyként tevékenykedni, de nevét föl nem adta.

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyvtár szép kapcsolatait sem: az újvidéki Fórum Könyvkiadóval és Könyvbuszával (vezetője, a robosztus Janó bácsi, aki egy kávézás alatt tele tudta mesélni a világot, nagyon ízesen); Szenteleky és Csépe ünnepével, az első megtett lépést a testvérváros Kiskunhalas könyvtára felé. (Akkori fiatal igazgatója Varga Sabján Gyula, épp aznap tett államvizsgát Pesten, de a találkozó vele is összejött.) És külön nagyon büszke lehet a József Attila Könyvtár az 1977-es Ady-centenáriumra. Jó kapcsolatain keresztül, az adai könyvtár igazgatója (néhai Tóth István), nagyon szép kiállítási anyaghoz jutott az anyaországból. Ennek a szépséghibája csak az volt, hogy Adán és Kanizsán kívül a széles nagy környezetben, senki más nem merte közszemlére tenni a centenáriumi anyagot.

És így. Egy föltételezett csapatból mindenki hozzáadta volna ismereteit, s elkészült volna a magyarkanizsai József Attila Könyvtárnak a rangjához méltó fél évszázados szép története.