Elég csak ránézni. Zakó, kalap, nyakkendő, régi bőrönd a kezében, és nem, kedves olvasóink, nem egy idősödő úrról beszélünk, aki benne ragadt a régi korok Burdájában, hanem egy fiatal, alkotó művész úrról, aki tagja a VIFÓ-nak, sulizik, fotózik, és mint kiderült, ír is.

Egy fehér madártollal a kezében fut be (most találta — újságolja), baljában bőrönd (ebből kerülnek ki a kincsek a beszélgetés folyamán).

— Hát ez a toll? Mire kell? Ezzel fogod írni a dolgozatokat?

— Akár az is lehet. Na jó, ez inkább kabala. Bevonzottam. Hiszen van a karomon egy ugyanilyen tetoválás is.

— S miért a tolltetkó?

— Azért, mert szeretnék írással foglalkozni.

— Ezt az oldalad nem is ismertem. Mindig a fotózásról beszéltünk.

— Pedig öt éve dolgozom az ügyön.

— Hát nem találkozunk olyan gyakran, és nem is mesélted.

— Te sem kérdeztél rá.

— Hogy kérdezzek rá valamire, amiről nem tudok?! Ezzel az erővel kérdezhettem volna azt is, hogy foglalkozol-e pszichológiával vagy az állatorvoslással.

— Na, ez is igaz.

— Na látod! De most rákérdezek. Miért érdekel az írás?

— Ez egy hosszú történet.

— Ráérek.

— Tizenkét éves koromban volt egy YouTube-csatorna, ahol egy tizenhárom-tizennégy éves lány osztogatta meg saját (manga jellegű, utólag visszanézve elég rossz) szövegeit, melyek akkoriban tetszettek. Talán ennek hatására is esténként, ha nem tudtam elaludni, rímpárokat gyártottam a fejemben. Aztán egyszer azt mondtam, hogy ezt most már le is kellene írni, visszaolvasni, tanulni belőle, fejlődni. Ezek még elég rosszak voltak, de teleírtam több mint egy füzetet. Aztán néhányat megosztottam azzal a lánnyal is, hogy véleményezze őket. Azt mondta, szerinte annyira rosszak, hogy inkább ne mutogassam másnak. Így hát felgyújtottam a füzetet.

— Egy ember véleménye miatt?

— Ez egy jelképes égetés volt, egy korszak lezárása.

— És mi változott benned az írás terén azóta? Hiszen azt mondod, most viszont sokat írsz.

— Többnyire a fióknak készültek/készülnek az írások, keveset publikáltam. A KMV—re küldözgettem verseket, s amikor beküldtem őket, el is értem velük valamilyen helyezést, pedig ott sem voltam, nem is én olvastam fel a saját alkotásaimat. Egy kicsit bojkottáltam a rendezvényt, mert a kései jelentkezés miatt soha nem tudtak már szállásról gondoskodni.

— Nagyon lázadó viselkedés, s ezt azért egy pici iróniával mondom.

— Visszasüt a punkkorszakom. Hahaha.

A szerző felvétele

— No, de lépjünk tovább: a fiókból mikor kerültek ki a szövegek? Egyáltalán csak versekről van szó, vagy akad más is?

— Írtam már egy harminc-negyven oldalas drámát is, de főleg verseket. Kb. kétszázat. Irodalmároktól megtudtam, hogy amit csinálok, azt kompozíciós versnek hívják. Na bumm! Először hallottam ezt a fogalmat. Ez egy új irányzat, Amerikában igen divatos. A többiek azt mondták, hogy érdemes folytatnom ezeket a kompozíciós verseket, melyeket az Instagramra töltök fel. Követem, ki mikor olvassa az írásaimat, mikor van online, s így tudom figyelni a célközönségem igényeit is. A my story beállításai olyanok, hogy lementhetek és visszakereshetek bármit. Néha előfordul, hogy valami elveszik, ilyenkor úgy könyvelem el, hogy nem volt elég jó, hogy megmaradjon.

— Miért nem akarsz profibb fórumokon megmutatkozni? Például van egy drámád és vannak drámaíró versenyek.

— Nem azért csinálom, hogy hírnevem legyen. Fontosabb, hogy magam számára leírjak egy folyamatot. Mely bennem vagy körülöttem zajlik. Hogy abban a pillanatban éppen mit érzek. Egy kicsit, mint egy naplóban.

— Jó, hogy van önkritikád, de azért nem biztos, hogy az ember mindig reális, főleg az elején. Visszajelzéseket kapsz?

— Mostanában igen. Például olyanokat, hogy x embernek éppen akkor éppen erre volt szüksége, vagy egy másiktól, hogy mennyire megérintette, a harmadiktól, hogy sírva fakadt, szóval van mindenféle. Érdekesek is ezek számomra, hiszen lehet, hogy a vers, melyről írnak nekem, nem is tetszett annyira.

— Fotózás. Ezt az oldalad ismerem.

— Tíz éve fotózom. A testvérem kapott egy pink Nikon coolpix fényképezőgépet, melyet nem használt, ezért én vonulgattam a rózsaszín kis géppel, és fotóztam vele. Aztán egyszer leesett, eltört, így egy időre abbamaradt a fotózás. Aztán beiratkoztam multimédia szakra Újvidékre, a Pupinba. Ekkor kezdett el érdekelni az analóg technika, de nem volt miből vásárolnom egy drágább gépet, melybe ráadásul a film is drága, s még elő is kellene hívni. Voltak otthon a nagyapámnak régi analóg gépei, azokkal kattintgattam, film nélkül persze. Van, hogy néha még most is ezt csinálom. A képet megőrzöm magamnak, s az érzet is megvan, hogy fotóztam.

— No jó, de utána vettél gépet, nem?

— Vettem egy Sony DSC H300 típusú Bridge gépet, melyet két hónap alatt kinőttem. Két évig még építgettem, vásárolgattam hozzá dolgokat, de akkor még nem voltam annyira összekötve az internettel, nem voltam még tizennyolc sem, nem volt bankkártyám, nem tudtam online vásárolni, ezért egy gyűjtési periódusba kezdtem. Két évig, amikor tudtam, fizikai munkát végeztem, hogy meglegyen a pénzem. Legtöbbet uborkát szedtem akkoriban. Rá is jöttem közben, hogy ez nem nekem való, s ekkor döntöttem el azt is, hogy szeretnék továbbtanulni.

— S következett a műszaki kommunikáció szak Szabadkán.

— El akartam jönni Szabadkára. Újvidéket nem szerettem. Persze mondták, hogy ha jól fotózom, ott a Művészeti Akadémia, de művészetet nem iskolában akartam tanulni. Volt egy könyv, nem emlékszem a címére, a színészi magatartásról s a művészet kapcsolatáról volt benne szó. Kiakadtam egy mondatán, széttéptem, és ráírtam, hogy könyvekből művészetről soha többé. Még mindig fent van a polcomon.

— Hát szép. Füzetégetés, könyvtépés. Nahát. No jó. Olvasni szeretsz, vagy csak írni, és széttépni?

— Attól függ. Verseket igen, de nincs elég időm a nagyobb lélegzetvételű regényekre. A kis herceget havonta elolvasom.

— És kiknek a verseit nem téped szét?

— Petri György, Bukowski, Ady, József Attila. Így elsőre.

— Fotózni hogyan fotózol? Mindig beállítod a képeket, vagy vannak spontán kattintások is?

— Most kísérleti jellegű fotográfiával szeretnék foglalkozni, hoztam is mutatóba egy régi gépet.

(Itt egy kis intermezzo következik, megcsodálom ezt a gyönyörű régi masinát, technikai dolgokról diskurálunk.)
 

— Hol tudod előhívni a képeket?

— Utánanéztem, hogyan lehet otthon házilag megoldani ezt, és ha van egy Peterson tanked és egy dark room baged, akkor otthon is meg tudod csinálni kafenollal. Mi a kafenol? Kávé, C-vitamin és háztartási mosópor. Ha megfelelő arányban kevered, akkor egy hívó oldatot kapsz.

— Ha kompozíció, akkor mi érdekel leginkább?

— Főként olyan emberek, tárgyak, akiknek/amelyeknek van történetük. Vagy úgy alakítom a környezetet a fotón belül, hogy azzal elmeséljek egy történetet, vagy előidézzek valamiféle reakciót abban, aki nézi.

— Értem. Rátérünk a harmadik dologra, ami érdekel veled kapcsolatban? A stílusodra gondolok, igen. Öltözködés, kiegészítők. Hiszen régen punk voltál, azt mondod.

— Igen. Aztán ebből lassan váltottam steam-punkra, abból megmaradt ez a régies típusú, viktoriánus öltözködés, melyet még tovább alakítottam, beúszott némi hipszterség, s így alakult ki ez, ami most van. Én cheapszternek hívom. Cheap, mint olcsó és hipszter.

— Hol szerzed be a ruhákat? Azt hiszem, még életemben nem interjúztam senkivel, akin nyakkendő volt. Ráadásul ilyen szép.

— Ez nagyapámé volt. Akinek még a mandzsettagombjai is megvannak. Nagyon jól mutatnak, csak sajnos manapság már nem gyártanak olyan ingeket, amelyekhez használni is tudnám őket. S azért egzisztenciálisan sem ott tartok, hogy arany mandzsettagombokkal vonulgassak. Az nagyon nem cheapszter.

— Élvezed, hogy megnéznek az utcán?

— Régebben rossz volt a közérzetem, amikor emberek közé kellett mennem, egy nem hétköznapi ruha számomra mindig is valami védőburok volt, de most már sokkal inkább az önkifejezés eszköze. Az öltözködés nem arról szól, hogy ki vagyok, hanem hogy hogyan érzem magam.

— Akkor „trénerkában” nem fogsz emberek közé menni?

— Nincs egy trénerkám sem, szóval nehezen.

— Melyik darabra vagy a legbüszkébb?

— Erre a sapkára (mondja, s már húzza is elő a bőröndjéből, mely végig ott figyel mellettünk a széken.)

— Ezt a női vasutassapka szabású fejfedőt édesanyám hordta, én pedig átalakítottam ilyen Great Gatsby-s, Peaky Blinders-esre. De főként a kalapokat szeretem.

— Az, hogy a ruháid nagy része még nagyapádé volt, ad egy plusztöltetet? Elképzeled, hogy ő hogyan, hol hordhatta?

— Igen. Mindig nálam van nagyapám tolla. Amikor ezt és két borotváját megtaláltam a padláson, akkor döntöttem el, hogy gyűjteni fogom a régiségeket.

— Fontos volt nagyapád az életedben?

— Nem ismertem. Semmi hozzá köthető emlékem nincs. Csak néhány fotó.

Hát éppen ezért fontos — gondolom magamban, mielőtt elővenném az új táskámból a digitális gépemet.