Előre tudom már a második, kérdő mondatát is, erre kapásból rávágom: nincs itthon a mester. A biztosítékot az csapja ki nálam, amikor a következőt hallom: és hol van? Szóra kerekedik a szám, cifráznám, de általában csak rájuk nézek, és — mily szerencse(!) — némán odébbállnak. Azt mondják, nagyon beszédes ilyenkor az arckifejezésem...
Szóval beállít egy ipse (csak hogy ne ismételjem magam), s miután mindez az érdekfeszítő párbeszéd lezajlik — én fenn a meggyfa tetején, ő lentről sandítva felfelé (hál’ istennek, nadrág van rajtam), már témát is vált. Adjam neki oda a meggyet (már vagy 150 kiló le van szedve), igaz, nincs pénze kifizetni, de majd kompenzálja. (Most ugorjak a nyakába, vagy szorongassam meg?) Ad baromfit érte cserébe... Igaz, az sincs még neki, de épp a napokban akart napos csibét venni... Nem eladó! — mondom határozottan, s mivel épp egy ág is megreccsen a kezem alatt, megijed, hogy a fejére esek létrástul, s gyorsan elinal. De azt a...!, fortyogok igazi magyar menyecskéhez illően, mire a pulik behúzott farokkal a házukba somfordálnak. Legalább úgy kezdte volna, hogy: asszonyom, megengedi, hogy szedjek pár szemet, nekünk nincs a kertben, vinnék haza a gyerekeknek. De az ilyen nem is a gyerekeire gondol, az első pálinkafőzőnek eladta volna jó pénzért vagy itókáért cserébe. Másnap a piacon 80—100 dinárt kértek a meggy, 300 dinárt pedig a cseresznye kilójáért. A számban a reggeli! Dehogy adom azt oda akármilyen jöttmentnek. Odaállok a fa alá egy karéj kenyérrel, mint annak idején édesanyám, s jót falatozok az igazi, nap érlelte biotermésből. S míg teli torokból fütyülnek a feketerigók, abban az illúzióba ringatom magam, hogy, hej, de gazdag is vagyok! Még a császárral sem cserélnék! Csak őrizze meg a Teremtő mindazt, amit adott (a szomszédét is!) a jégveréstől, a szárazságtól, a besurranó tolvajoktól... Nem kérek én egyebet.
Már el is száll a mérgem, s jókat mosolygok magamban. Nem múlik el olyan év, hogy ne akadna valami jó kis könnyű, nyári sztori a meggy körül. Tavaly például, amikor olyan nagy sláger volt a világvége, épp ennek rovására viccelődtünk a párommal, míg azt a karkosárnyi termést szemezgettük le az ágakról, amennyit megkímélt a fagy (a természeti csapást persze az előttünk álló apokalipszis rovására írtuk), amikor néhány roma, kapával a vállán épp elvonult a kerítésünk mellett, ki a határba... Nőtt már a kukorica, naivan azt hittük, hátha kapálni mennek. Talán még végig sem csengett a kacagásunk, amikor egy öltönyös, nyakkendős, aktatáskás fiatalember állt meg a kapunkban: Dicsértessék az Úr Jézus! Mindörökké... A Jehova tanúi nevében jöttem önöket lelkileg felkészíteni az előttünk álló világvégére... Engem akar felkészíteni?! — így a férjem, hiszen tudok én már mindent. Hát persze hogy itt a világvége, amikor amott mennek ni, a cigányok, kapával a határba...