Amikor a komputerekből személyi számítógépek lettek, az egyre sokasodó rajongóknak — kiváltképp kollégáimnak — azt találtam mondani, hogy: no persze, ez egy csodagép, csak be kell mondani neki a riport címét és témáját, s maga megírja a cikket. Nekünk, a háború utáni legidősebb nemzedék tagjainak az volt a szakma netovábbja, hogy az ember zsebre tette noteszét, ceruzáját, golyóstollát, ismerte a gyorsírást, netán fényképezőgépe is volt, s így kezdhetett hozzá munkájához, legyen az gyári riport, aratási beszámoló, interjú vagy kommentár.
Az öregedéssel járó műszaki-mesterségbeli maradiságom és az életünkbe robbanásszerűen betörő minden korszerűtől (a komputertől és mindattól, ami hozzátartozik) való tartózkodásom ellenére mély tisztelettel kalapot emelek előttük. Mert ahogy a számítógépnek hála végiglapozom írásaimat egy-két évre visszamenőleg, be kell ismernem, hogy sok cikkem maradt volna kellő indoklás és bizonyíték nélkül, ha nem hibázok rá valamely minisztérium, önkormányzat, közvállalat, intézmény oldalára, ha nem böngésztem volna mindaddig, amíg valami érdekes fel nem kelti a figyelmemet. Korom ellenére is veszem tehát a fáradságot, s rendszeresen tanulmányozom, mi minden lelhető fel a XXI. század számomra egyre fantasztikusabbnak tűnő „közhasználati cikk”-ében.
Íme, most mire bukkantam! Végigböngésztem a múlt század utolsó évtizedétől napjainkig az ország beruházásairól írt jelentéseket, különös tekintettel az elmúlt tíz esztendőre — Koštunica és Cvetković országlása idejére. Ebben az időszakban ugyanis 4,5 milliárd eurónyi hitelmegállapodást kötöttünk több nemzetközi bankkal, Oroszországgal, az EU-val, Kínával stb., de ennek az összegnek csak a negyedét, azaz kb. 1,2 milliót használtunk fel. És itt nem arról van szó, hogy kértünk, kaptunk és alig csináltunk valamit, hanem a felhasználatlan hitelek miatt büntetőkamatokat fizettük: csekély 30 millió eurót. Miért nem éltünk az adott lehetőséggel? Azért, mert hitelezőink talán nem nézték meg, hogy kinek és mire adnak pénzt, vagy pedig — és ez a fő ok! — nem voltak mérvadó, pontosan kidolgozott terveink a kölcsönök felhasználására. Így pl. az Európai Fejlesztési Bank 1,8 milliárdjának, az EBRD 840 milliójának és a japán JICA 214 milliójának 0,5, a Világbank 378,5 milliójának 0,75, az EU beruházási bankjának viszont 0 (nulla) százalékát használtuk fel. Pedig ezek azok a pénzintézmények, amelyek a legkisebb kamatot számítják fel a lehető leghosszabb futamidőre. Következésképpen a tervezett utakra kapott pénznek csak az 52 százalékát, az autóutakénak a 10,2, a vasúténak a 17,5, a villanygazdaság objektumaiénak a 14, a földgázvezetékek és -tározókénak pedig a 33 százalékát használtuk fel — és nicsak, az egészségügy is kért és kapott pénzt, de annak csupán a 15 százalékát volt képes hasznosítani!
Nemigen szoktam neveket említeni abból a meggondolásból, hogy olvasóink netán nem is ismerik őket. Ezúttal azonban ezt is megteszem. Mihajlo Mičićnek, a Szerbiai Korridorok egykori igazgatójának áldatlan tevékenysége idején a vállalat a kapott hitel 10%-át hasznosította, Milovan Marković, a vasutak egykori igazgatója sokéves „vezetése” alatt nemcsak a hitelek fel nem használása miatt vált hírhedtté, hanem azért is, mert 3,5 milliónyi büntetőkamatot volt kénytelen kifizetni, Radomir Marković, a villanygazdaság exvezére egyetlen hitelhez se jutott versenytárgyaláson vagy érvényes, jól kidolgozott tervek révén, a politika „segítette” ki, ha úgy gondolta jónak, s most számolhatják, mennyit tesznek majd ki a pönálék, ha egyszer ezek is napirendre kerülnek. Tomica Milosavljević egykori egészségügyi miniszter pedig 182 millió eurós hitelről írt alá szerződést az ország klinikai központjainak korszerűsítésére, de ennek a pénznek csak a 8,5 százalékát használta fel — talán azért, mert az üzletelései kapcsán felmerült a korrupció gyanúja.
Tessék hát! Talán nem is azokat kellene szidni, akik megjelennek a közéletben, s ígérnek, mondanak nagyokat, mert így legalább sejtjük, kiknek köszönhetjük rossz útjainkat, vasútjainkat s azt, hogy az ígéretekből semmi sem válik valóra.