,,Van óra, amelyben szólni: reménytelen, de becsület. Ez ilyen.' (Németh László: Kisebbségben)

Most jutottunk csak igazán árvaságra, váltunk hontalanná, kerültünk kisebbségi sorsba. Korábban a nagyhatalmak, idegenek akaratából, most saját testvéreink közönye, önzése, gerinctelensége folytán. Elcsatolt, megnyomorgatott, százszor megalázott nemzetrészt nem érhetett volna nagyobb csapás. Legfőbb kapaszkodónktól, támaszunktól, reménységünktől fosztottak meg bennünket. A saját véreink. (A saját véreink-e vajon?!)
Egyszerű volna most a december 5-ei, kettős állampolgárságról szóló népszavazás számunkra tragikus kimenetelét teljes egészében a balliberális kormány és média nyakába varrni, amely mindent, de igazán mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez a népszavazás sikertelen legyen. Hogy anyaországunk (anyaország?) végérvényesen eltaszítson, kirekesszen bennünket, hogy megerősítse a végzetes trianoni döntést.
A gyökerek azonban sokkal mélyebbek, az okok jóval korábbról valók. ,,Tudtuk mi jól, hogy mint a rosszul kezelt vagy hitvány szőlőből készült bor, megromlott a magyar nemzet', írtam e lap hasábjain egy hónappal a népszavazás előtt, ,, - különösen annak az anyaországban rekedt része -, de hogy az elsilányosodás ilyen mértékű legyen, erre igazán nem számítottunk.'
Pedig az előzmények, a magyarországi történések ismeretében számítanunk kellett volna rá! Óvatlanok, naivak, s elfogultak voltuk, mint ahogy a legtöbb sorsára hagyott gyermek elfogult elkurvult anyjával szemben. ,,Hol veszett el magyar a magyarban?' - kérdezhetjük most kínunkban Németh Lászlóval. ,,Hol romlott el minden?'
A hosszan tartó idegen megszállás, elnyomás, s a rabságot apró engedmények révén, kisebb-nagyobb árulások, besúgások, feljelentések árán elviselhetővé enyhítő léthelyzet hitványította el csonkaországi nemzettársaink jelentős részét. Ezen az állapoton 56 fenséges forradalma és az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozás sem tudott igazán módosítani. A Magyar Köztársaság választópolgárai önként és dalolva visszaszavazták a hatalomba egykori elnyomóikat a Magyar Népköztársaságból. Ami december 5-én történt, nem is történhetett másként.
,,A magyar nép fölött van néhány kicsiny s egymással is harcban álló csoportérdek' - írta több mint hatvan esztendővel ezelőtt a hatalom által kiátkozott Kisebbségből-kisebbségbe című emlékezetes tanulmányában Németh László - ,,s alattuk ott van a magyar nép közös nagy érdeke. Húsz év alatt minden párt, újságkiadó intézmény mind arra való volt, hogy a magyar népet egy-egy ilyen részérdek számára megkerítse. Aki beállt kerítőnek, aki hajlandó volt azt szuggerálni, hogy egyik vagy másik szövetkezetnek célja azonos a magyar nép természetes érdekeivel, azé volt minden jutalom, dicsőség s jövedelem. Akinek pedig mindegyik felé volt egy elmarasztaló szava: azé az üldöztetés, a bojkott, a véka, amely alatt a legjobb gyertya is kialszik, kárbavész. Itt nem volt menekvés: a hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott.'
Németh László 2004. december 6-án is papírra vethette volna ezeket a sorokat.
Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, mondhatjuk másik nagy tanítómesterünk, Illyés Gyula szavaival. Ebben a szellemi zsarnokságban, megzsaroltatásban Magyarország jobbik fele, a velünk sorsközösséget és szolidaritást vállaló anyaországi magyarok is kisebbségbe kerültek, kisebbségi sorsba kényszerültek - a saját országukban -, legalább annyira lehangolóba és sorvasztóba, mint mi határon túli magyarok a saját országunkban. Nem tudni, melyik a rosszabb, a megalázóbb, a pusztítóbb.
Mit kell most tennünk ebben a helyzetben, hol a kiút?, kérdezhetjük mi eltaszítottak, porig alázottak. Van-e kiút egyáltalán a számunkra, a saját fajtánk által végzetes kisebbségi sorsba kényszerítettek számára határon kívül és belül?
Biztos útmutatással ismét csak a hozzánk hasonlóan kitagadott Németh László szolgál:
,,S ha ígéreteket nem is, egy biztatást mondhatok: ezen az úton az embert ma már nem lehet egészen elnyomni. Mindenütt vannak testvéreink, egy titkos, szép magyar szekta, igazi asszimilálásra is képes, amely felemel, amikor magad is elejtetted magad.'
Ezt kell most tennünk - összefogniuk az igazaknak -, mégpedig azonnal, minden felesleges sebnyalogatás, önsajnálás, letargiába zuhanás nélkül. Nekünk már nincs időnk a várakozásra, a halogatásra, mert végképp elfogyunk.
Most már legalább tudjuk, hogy kit tekinthetünk testvérnek, s kit idegennek. Bátran elindulhatunk az úton, hisz nyolc és fél évtizedes kisebbségi létünk során bizonyságot tettünk életrevalóságunkról, szívósságunkról, arról, hogy a legnagyobb megpróbáltatások terhe alatt sem roppant meg a gerincünk, nem lettünk szerbbé, horváttá, szlovénná, románná, szlovákká, ukránná (lám, még mi itt a Délvidéken sem, pedig hogy szorongattak, hogy csábítgattak bennünket!), hogy egy tál babgulyásért meg egy kisfröccsért nem álltunk be ügynöknek, besúgónak, hogy a saját langymeleg kényelmünk érdekében nem váltunk dicső nemzetünk hitvány árulójává.
Hát ennyi, drága magyar testvéreim, s ti nemrég még azoknak vélt átalbéli szomszédaim. Ja, és még egy kirekesztett határon túli - a legtöbbeteknél fényévekkel különb Tamási Áron - intelme búcsúzóul. Nektek is szól, meg nekünk is.
,,Tenni kell valamit. Ha nem vigyázunk, egyenként ütnek bennünket agyon.'