Tavaly augusztus elején egy egész napos palicsi kirándulásra mentünk a gyerekekkel. Augusztus volt, mondom, kánikula — a negyven fok körüli hőség meg az évi szabadságok és a vakáció ideje. Ráadásul szombat is, amikor azok is kimenekülhettek volna a szabadba a városi lakótelepek betonkemencéiből, akik tengerparti nyaralást nem engedhetnek meg maguknak — de egy kerékpáros kiruccanást a tóhoz, azt igen. Nos, megrázó élmény volt. Csak mi andalogtunk a frissen söpört, hűs, madárfüttyös parkerdőben. A férfistrandon szinte egy lélek sem. Néhány évtizede ilyenkor, augusztusban még a női strand oldalában, a pázsiton is ott hevertek, ricsajoztak a fürdőzők tömegei — most egyetlen fiatal pár altatta kisbabáját a fűre terített pokrócon. Azok a fiatalok, akikkel délelőtt az állatkertben többször is összefutottunk. Amerre csak jártunk — a Halászcsárda terasza, a játszótér a Kisvendéglőnél, a kávézó a Víztoronynál — egész nap szinte kizárólag azokkal a gyerekes családokkal találkoztunk, akiket délelőtt az állatkertben láttunk. (A parkolóban álló autók rendszámtáblái szerint szabadkai, kanizsai, topolyai, zentai és adai kirándulókról volt szó.) Ebből pedig egyetlen lesújtó következtetésre lehetett jutni: ha nem volna ez a csodálatosan szép és szívvel-lélekkel gondozott zoo, akkor Palics turisztikai részében, főidényben, egy lélek sem járna. Hivatalosan is ki lehetne mondani, hogy a mi Csipkerózsikánk halott. Hiába csodaszép az épített környezet, a parkosított part. Hiába szemet pihentető a tó látványa — ha annak a vizében nem lehet fürödni. Hiába a vendégcsalogató turisztikai igyekezet, ha maguk a helybeliek és a városiak széles ívben elkerülik a tavat. Mert szennyezett a vize, fürdésre nem alkalmas. S mert nem épültek a partján medencék, hogy a szabadkaiak ismét fürdőhelyként éljék meg Palicsot.

Valamikor az volt. Először mondén fürdőhely. Ennek emlékét őrzik jellegzetes épületei, a parkerdő, a palicsi villák meg a régi fotográfiák. Második virágkorát abban az időszakban élte, amikor az ún. szabad strandon túl kiépült a Víkendtelep. Az a Víkendtelep, ahol a város legnagyobb gyárai — November 29., Zorka, Sever, Bratstvo, Fidelinka, Pionir... — üdülőket építettek, és a munkásaik nyaralhattak családostul. Mára ezek a cégek már nem léteznek, vagy pusztán a nevükben élnek (munkások ezrei nélkül). A Víkendtelepet kikezdte az enyészet, lepusztult épületei szívszorító látványt nyújtanak. Nem az a hely, ahová a szabadkaiak visszajárnának nosztalgiázni — a szép emlékeiket otthon, a családi fotóalbumban őrzik. Hogy a nevetéstől és a vidámságtól hangos nagy életből mára mi maradt Palicsnak? Egyetlen alkalom. A majális. Ez az évi egyetlen alkalom, amikor a kirándulóhely egy kicsit hasonlít a régi önmagára. Igaz, újabban harsányabb és balkánibb ez a május 1-jei össznépi kiruccanásként működő majálisozás, mint egykor, a fürdőhely aranykorában volt. Mégis: élet van a parton. S míg élet van, nem hal meg a remény: megmenekülhet az alvó királylány.   

Palicson az idén is lesz majálisozás. Addigra elkészül az új móló a férfistrandon. És addig a szabadkaiak megtekinthetik azt a kiállítást, mely azokból a díjnyertes pályamunkákból készült, melynek készítői, a szakemberek látványterveken mutatják be: mit építenének, hogy a fürdőhelyből ismét fürdőhely válhasson. Csipkerózsika jövőjét illetően tehát szép, ígéretes, élményparki hangulattal kecsegtető tervek készültek. Már csak a királyfi hiányzik. Aki megcsókolná a lányt, s minden úgy alakulna, mint a mesében.

Persze, nem vagyunk már gyerekek, és pontosan tudjuk: az élet nem tündérmese. Nekünk nem olyan királyfi kell, aki föltétlenül fehér lovon érkezne. Olyan sem, aki első látásra esne szerelembe a mi Csipkerózsikánkkal. Hanem olyan, aki pontosan tudja: ez a csók neki rengeteg pénzébe fog kerülni. De ahogy osztott-szorzott, arra a következtetésre jutott, hogy ez a cuppantás megéri majd — utóbb jövedelmező, jó befektetés lesz.

Szóval: királyfi kerestetik. Mind-annyiunknak sok-sok türelmet, erőt, egészséget és bizakodást ahhoz, hogy megjelenését és azt a csókot kivárjuk.