home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Kinek van szüksége Vajdaság Autonóm Tartományra?
Dr. Mészáros Zoltán
2014.12.10.
LXIX. évf. 50. szám
Kinek van szüksége Vajdaság Autonóm Tartományra?

Vajdaság és a tartomány működése egyre nehezebbé válik, mert nincs meg hozzá a megfelelő anyagi fedezet, azaz a pénzek az ország központjába vándorolnak, és onnan nagyon kevés jut vissza. Egyszersmind a Milošević-korszak óta Vajdaság magyar szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A Vajdaság-eszme rövid története

Vajdaság a szerb politikai gondolkodás egyik alappillére volt, az oszmán hódításig visszavezethetően. A szerb politikai elit — mely akkoriban egybeesett a Magyarországra befogadott, magyar nemességet kapott szerbiai főurakkal, valamint az autokefál szerb ortodox egyházzal — mindig arra törekedett, hogy — mai szóval élve — politikai entitás legyen, azaz privilégiumokat élvezzen, és a középkorban gyakori részleges szuverenitása legyen. Ezt kezdetben a Magyar Királyság tette neki lehetővé, később pedig a Habsburgok. Így sikerült megőriznie különállóságát, melynek az idő múlásával a legegyszerűbb megfogalmazása az lett, hogy egy vajda vezesse (a középkor végén a Deszpotészé/Despoté volt ez a funkció). Így logikus volt, hogy 1849-ben a császárhoz való hűség jeleként létrejött az óhajtott Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, valamint az is, hogy ezt felszámolták, amikor a Habsburgoknak más prioritásiak lettek. Ezután 1945-ben a kommunista hatalom csavarintott egyet a dolgon, és deklaráltan azért hozta létre Vajdaságot — ahogyan azt ma ismerjük —, hogy megőrizze annak délszláv jellegét és etnikai sokszínűségét. Ez egyértelműen a szerb politikai elit visszaszorítása volt, az 1800-as évek kezdetétől ugyanis a szerbeknek két politikai központja lett, hiszen az Oszmán Birodalomban kialakult a Szerb Fejedelemség, mely egyre függetlenebbé vált, hogy végül független királyság legyen. Az 1918. évi egyesüléskor, amikor megszerezték a dél-magyarországi területeket, Vajdaságra csak addig volt szükségük, amíg meg nem szervezték a szavazást arról, hogy a délszláv államhoz csatlakozik. A két szerb politikai elit közül a királyságból származó került a győztes pozícióba, és már nem volt szüksége a Dunától északra, az Osztrák—Magyar Monarchiában kialakult elitre. Jugoszlávia szétesése után Szerbia újrafogalmazta magát (a folyamat még nem ért véget), és úgy tűnik, ismét nincs szüksége a párhuzamosságra, különösen igaz ez manapság, amikor a Demokrata Párt utolsó támasztéka a vajdasági politikai színtér.

Mit hozott a magyarságnak a Milošević utáni Vajdaság?

Sommásan szólva: semmit. Részletesebben kifejtve: volt néhány választás, melyen kezdetben ígéretek hangoztak el, melyeket a hatalomra jutás után érvénytelennek tekintettek, később pedig már nem is ígérgettek, mert úgy vélték, hogy a vajdasági magyarságnak kutya kötelessége a „demokratikus oldalra” szavazni — így volt ez a választások minden szintjén. Ebben elsősorban a Vajdasági Szociáldemokrata Liga és a Demokrata Párt járt élen. Magyarán: addig érdekelte őket a magyar választópolgár, amíg megkapták a szavazatát. Sőt a Demokrata Párt megpróbálta beolvasztani a VMSZ-t — ahogyan azt más nemzetiségi pártokkal is tette —, először úgy, hogy állandó szövetségese legyen, hogy azután ugyanúgy függjön tőle, mint például a horvátok és a bunyevácok pártjai. A VMSZ viszont folyamatosan azt kommunikálta, hogy Vajdaság autonómiájában van érdekelve, és tett is érte, amikor a vajdasági költségvetésért harcolt, aminek az lett a következménye, hogy az akkor uralkodó Demokrata Párt letámadta.

A Milošević-korszaknak már majdnem másfél évtizede vége van. Jogos a kérdés, hogy ez a periódus lényegét tekintve mit hozott a vajdasági magyarságnak. A beruházások mindeddig nem a magyarlakta területeket érintették, hiszen a tőke logikája az, hogy a politikai központ közelében szeret lenni, ám ez sovány vigasz, főleg azoknak, akiknek ezért nincs munkájuk, és akiknek ezért kell elhagyniuk szülőföldjüket, új ég és új nap alatt megtalálniuk a helyüket, ami nem könnyű. Az infrastrukturális beruházások szinte egyáltalán nem vették figyelembe a magyarság érdekeit. Elkészült ugyan a Budapestet Belgráddal összekötő autóút, ez azonban csak „véletlenül” halad át a magyarlakta vidékeken, hiszen ez a legésszerűbb összeköttetés a két hatalmi központ, Budapest és Belgrád között. A valódi viszonyulást az mutatja, hogy mi történt a vasutakkal. Egyrészt sehogyan sem sikerült elfogadható sínbuszokat állítani a Szeged—Szabadka vonalra, pedig ez más szakaszokon megtörtént. Másrészt a Zenta—Szabadka-vasútvonal, mely két jelentős magyar központot kötne össze, a szétesés állapotában van, és a menetrend betartása már nem is téma. Ugyanígy a Szabadka—Topolya vonal is (egy szintén két jelentős magyar központot összekötő kapocs) alig járható, a vonat a mintegy 30 kilométeres utat nagyjából egy óra alatt teszi meg. Hasonló példákat hosszasan lehet sorolni. A magyarság központjai alig tudják tartani a kapcsolatot a szórvánnyal, bizonyos helyekre tömegközlekedési eszközzel szinte lehetetlen eljutni. Ez elszigeteli, és a megsemmisülés felé taszítja a szórványban élő magyarokat.

A Magyar Nemzeti Tanács működése valóban sikertörténet, de egyrészt ez nem Vajdaságtól függött, hanem végső soron a belgrádi hatalmi központtól, másrészt pedig ennek a testületnek a hatásköre nem terjed ki infrastrukturális és gazdasági kérdésekre, pedig ezek megoldása nélkül elképzelhetetlen a magyarság prosperitása.

Mire van szüksége a vajdasági magyarságnak, és milyen szerepe lehet ebben Vajdaságnak?

Azt hiszem, abba kellene hagynunk azt a szentimentális gondolkodásmódot, amellyel mindenáron Vajdaság autonómiája mellett állunk ki. Sokkal pragmatikusabban kell szemlélnünk a helyzetet.

Egyrészt leszögezhetjük, hogy a vajdasági etnikai tarkaság már csak imaginárius, Vajdaságban masszív szerb többség van, melynek java része sokkal fontosabbnak tartja a Belgrádhoz fűződő kapcsolatát, mint az Újvidékhez fűződőt. Ebben nincs semmi rossz, és semmi jó sem, ez tény, és egy kisebbség ezzel nem tehet mást, mint hogy elfogadja. Másrészt Belgrádnak sincs szüksége egy párhuzamos szerb politikai struktúrára, annak pénzelésére, és adott esetben az ellenállására. Az pedig ezek után jogos kérdés, hogy vajon szükség van-e rá, hogy Vajdaság egy formális entitás legyen egy nulla felé tendáló költségvetéssel és befolyással. A jelen pillanatban tartalommal kellene megtölteni a Vajdaság-eszmét, de még nem látjuk, mi lenne ez a tartalom, hiszen nyilvánvalóan nem teremt biztonságos keretet a vajdasági kisebbségek számára sem, amelyeknek a létszáma egyre gyorsuló tempóban csökken, de az itt élő szerbség sem tulajdonít nagy jelentőséget Vajdaságnak.

Mindez azt jelenti, hogy a magyar kisebbség szempontjait figyelembe véve kell pragmatikusan gondolkodnunk. Ha Vajdaság segít bennünket a céljaink megvalósításában, akkor szükségünk van rá, de ha nem, abban az esetben nincs. Az máris egyértelmű, hogy a vajdasági magyarságnak elsősorban a belgrádi politikai elittel kell egyezkednie, ez nem gusztus kérdése, hanem a realitás. Arról Belgrádban születhet döntés, hogy lesznek-e beruházások a magyarlakta területeken, hogy fejlesztik-e az infrastruktúrát, hogy milyen beleszólást engednek az oktatásügy tartalmi és lényegi kérdéseibe, és az is fontos, hogy a fővárosban hogyan tekintenek az anyaországgal való kapcsolattartásunkra.

A szimbolikus gesztusok megtörténtek. A tavalyi „közös főhajtás” után Vučić miniszterelnök október 2-án Szabadkán kijelentette, hogy a magáénak érzi a vajdasági magyarokat is, és hogy a vajdasági magyarság is a magáénak érezheti az országot. Ennek valóban így kellene lennie. A belgrádi központnak meg kellene értenie, hogy a vajdasági magyarságnak létfontosságú, és nem a szerb államiság ellen irányuló igénye, hogy kapcsolatot ápoljon az anyaországgal és a világ többi részén élő magyarsággal, és hogy ehhez infrastruktúrára van szükség, a határok átjárhatóságára, az információ, könyvek, folyóiratok, napilapok átjutására a határon. Ennél azonban még fontosabb, hogy a magyarországi tőkét akadály nélkül be lehessen fektetni a magyarlakta vidékeken, illetve hogy a magyar termékek könnyen és gyorsan átjuthassanak hozzánk is.

Egyszóval Szerbia akkor mondhatja el magáról, hogy teljes harmóniában van az itt élő kisebbségi magyarokkal, ha azok teljes életet élhetnek, magyar szellemben és magyar nyelven. Ennek megvan az esélye, nagyobb bizalommal és nagyobb reményekkel kell Belgrád felé tekintenünk. Meg kell értenünk a belgrádiak félelmét, és meg kell nyugtatnunk őket a teljes lojalitásunkról. Ami pedig Vajdaságot illeti, magyar szempontból annyira érdekes, amennyire szerepe van a „teljes magyar élet” lehetővé tételében. Belgrádban pedig el fog dőlni, milyen szerepet szánnak Vajdaságnak a szerb államiság további fejlődésében.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..