Emlékeiben még elevenen él, hogy gyerekkorában mindig nagy figyelemmel kísérte, hogyan hajtották be a faluba a gulyások a teheneket, és mivel nagyapjánál, az udvaron sok jószágot tartottak, ő is szeretett volna egy kancsikát.

— Nagyapám kötélből csinált nekem egyet, akkor azzal nagyon meg voltam elégedve, viszont az idő múltával sikerült szereznem egy öreg kancsikát, azt szétszedtem, nézegettem, hogyan is készülhetett, és magam is megpróbáltam a fonását. Azt fájlaltam, hogy hiába érdeklődtem a hozzáértőknél, nem voltak hajlandóak átadni a készítésének csínját-bínját, így magam kellett, hogy rájöjjek. Lehet hat bőrszállal, nyolccal, tizenkettővel vagy akár harminchattal is fonni, de az már a kancsika szépségét szolgálja. A faluban immár ketten készítgetjük ezt az egykori terelőeszközt, azt is hobbiból, és általában már csak ajándéknak szánják, elveszítette az eredeti funkcióját. A bőr beszerzése ma már nagyon nehéz, régebben még a nagybecskereki bőrgyárból sikerült megfelelő nyersanyaghoz jutni, de amióta privatizálták, az új tulajdonos szinte szóba sem áll velünk, így Újvidékről vásároljuk a bőrt. Általában el szoktunk járni Torontálvásárhelyre meg Zsablyára a vásárba, ahol értékesítünk, persze ezen aztán nincs sok kereset, majdhogynem csak az újabbakhoz szükséges nyersanyagot tudjuk megvenni az árából.

* Tudod-e, mennyi kancsika került ki a kezeid közül?

— Pontosan nem tudnám megmondani. Amikor hazajönnek külföldről vendégségbe, sokan felkeresnek, mert ajándéknak szánják, vagy dísznek az otthonukba, és vásárolnak egy-két példányt, főleg olyan emberek, akik egy kicsit nosztalgiáznak, a régi időket idézik fel ezzel a tárggyal. Csomagban is küldtünk már többször, így legalább nyolcvan kancsikám jutott el a nagyvilágba, Ausztráliába, Kanadába, Németországba is. Itt nálunk főleg a hagyományápoló rendezvények alkalmával kerül előtérbe ez az egykori munkaeszköz, olyankor sokan nézelődnek, és mindig akad valaki, akinek megtetszik és megvásárolja. Az utóbbi egy évben természetesen nemigen voltak ilyen rendezvények. Most éppen készülünk a debellácsi vásárba, majd meglátjuk, milyen lesz ott a hangulat, a vásárlói kedv.

* Régebben mintha a gyerekeket is jobban érdekelte volna a kancsikázás.

— Igen, volt két csapatunk is, lukácsfalvi és muzslyai gyerekekből verbuválódott, mindannyian nagyon jól forgatták a kancsikát, versenyeztek is egymással, megmutatták az ügyességüket időről időre, de felcseperedtek, és szétröppentek a nagyvilágban, elmentek a megélhetés, a munka után. Utánpótlás pedig nem lett, így most nem is hiszem, hogy valaki kancsikázik a faluban.

* Mivel téged senki sem tanított a szerszám készítésére, megfogadtad, hogy ezt a tudományt, a régi mesterekkel ellentétben, szívesen megosztanád.

— Nagyon örülnék, ha lennének olyan érdeklődők, fiatal fiúk, akik szeretnék elsajátítani a készítés fortélyait. Szívesen átadnám nekik a tudásomat, mert azt szeretném, hogy tovább éljen ez a hagyomány. A kancsika elkészítésében a kreativitás is nagyon fontos, mert a mester alakítja saját elképzelése szerint a szerszámot. Beleviszi önmagát, nemhiába mondják ugyanis, hogy felismerhető a fonás technikájáról a mester kézjegye.

Ervin általában nyolcas fonással dolgozik. A nyakra kerülnek a bőrdíszek, a kancsika nyele pedig rendszerint olyan hosszú, mint az ember alkarja. Tehát a 3,6 méternyi bőrszálakból 1,2 méteres lesz a fonás, aztán következik a közepe, melyet ikreknek is neveznek, félméteres, több részből álló ostorrész, melyet kecskebőrrel varrnak le. A legvége a csapó, ez is legalább 1 méteres, a sugarat egykoron lófarokszőrből készítették.