Születésünk óta halljuk az állítást, mely szerint a nemzedékek között szinte lehetetlen normális kapcsolatot teremteni. Ennek első cáfolatát akkor éltem meg, amikor az unokákkal kezdtem „társalogni” — eredményesen. Családon kívüli példával élve sokáig nem tudtam megérteni, hogyan alakulhatott ki szoros, önzetlen barátság egy kisfiú és egy öregember között Hemingway világhírű kisregényében, Az öreg halász és a tengerben. A minap aztán az alig tizennyolc éves legény adott leckét ebből a témából.
A piacról öreges léptekkel tartottam hazafelé, amikor hirtelen mellettem termett egy ócska rolleren egy tizenéves fiú, hátán zsákból kötött tarisznyával, és már messziről mondta: Várjon, majd segítek! Nem, ne köszönje előre, és ne utasítson vissza, nem kérek semmit ezért — mondja engem bátorítva. — Tudja, az én foglalkozásom az, hogy segítsek azoknak, akiknek szükségük van rá, de nem számíthatnak senkire. Igen, tudom, ez nem egy szabályos foglalkozás, de nagyon sokan vannak, akik rászorulnak erre. Mivel nekem sehol máshol nem jutott hely, úgy gondoltam, ez nem zavar majd senkit, de sok embernek szerez egy kis örömet, hát belevágtam. Már majdnem három éve csinálom, de még soha nem volt senkivel sem problémám, és azoknak sem, akik igénybe veszik a szolgálataimat.
Mert az élet úgy hozta, hogy a kezembe kellett vennem a saját sorsomat. Apámat sosem ismertem meg. Nem voltak megesküdve anyával, és a születésem után néhány hónappal itt hagyott bennünket. Nem tudom, anyának jelentkezett-e valaha, én nem ismertem meg, egyetlen fényképet sem láttam róla. A nagyszüleim nagyon szegények voltak, és úgy gondolom, boldogok voltak, amikor anyám annak idején, alig tizenhét évesen „eluszkocsizott” az apámmal, így nem kellett róla többet gondoskodniuk. Amikor egyedül maradtunk, a nagyapa nagyon beteg volt, és hamar meg is halt. A nagymama állítólag férjhez ment egy vándorbádogoshoz, és el is tűnt vele erről a tájról. Anyával igyekeztünk legyőzni a szegénységet, de az bizony nagyon nehéz. Már iskoláskorú voltam, amikor azt mondta, ha befejezem a nyolcadik osztályt, akkor biztosan kapok valahol állami munkát, ahol biztos fizetésem lesz. Addig ő gondoskodik rólunk, ahogy tud. Ez abból állt, hogy segített a piacon a termelőknek kipakolni az árut, néha vasalni ment házakhoz, vagy takarítani. Ennivalónk volt, de más nem nagyon. Amikor befejeztem a nyolcadik osztályt, bizony senki sem kapkodott utánam, hogy alkalmazzon. A továbbtanulásról álmodni sem mertem, csak titokban olvastam a kémiatankönyveket, melyeket az ismerősöktől kaptam. A kémia mindig vonzott. Anya beajánlott egy raktárba anyagmozgatónak, de nem sokáig bírtam fizikailag. Látja, most is alig vagyok ötvenkilós, akkor még satnyább voltam, nem bírtam el a nagy ládákat.
Egy nap azzal állt elő, hogy jelentkezett az anyja külföldről, hívja, menjen utána, munka is van. Mivel én nagyon vézna, erőtlen vagyok, azt mondta, maradjak itthon, amíg ő nem találja fel magát. Az udvari lakás a mienk volt, hát ott maradtam. De nem mertem igényelni személyi igazolványt, ami tizenöt éves kor után kötelező, mert kiskorúként biztosan családi elhelyezésbe kerültem volna. Akkor kezdtem el a humanitárius tevékenységet. Rájöttem, hogy sok az idős, mozgássérült ember, aki valamennyi pénzzel mindig meghálálja, ha segítek neki. Igaz, nagyon lassan alakult ki a munkaköröm, de most már — hála istennek — van a hétnek olyan napja is, amikor egész nap van mit csinálnom. És néhány hónapja már a tizennyolcadik évemet is betöltöttem, most már nyugodtan mozoghatok, felnőtt emberként azt csinálok, amit akarok. Magam jöttem rá lassan, mit hogyan tegyek, hogy mindenkinek jó legyen. Néhány hónapja találtam ezt a rollert, megjavítottam. Higgye el, gyorsabban közlekedek vele, mint kerékpárral. Ezt a hátizsákot egy jutazsákból alkottam, nagyon erős, és elbír annyit, amennyit a vállam is. Többféle segítséget nyújtok: télen bekészítem a bejárati ajtó elé az aprófát, kannákban szenet, fát, ami kell. Nyolc körül összeszedem a cédulákat, kinek mit kell venni a piacon vagy a boltban, gyógyszertárban. Utána oda megyek — van három idős bácsi —, ahol főzni kell valami egyszerűt. Ilyenkor nekem is van ebédem, mert senki sem szeret egyedül odaülni a szűz krumplipaprikáshoz.
Sem a nagymama, sem az anyám nem jelentkezett, amióta kiment. Kénytelen voltam megrajzolni az életutamat. Ne gondolja, hogy nincsenek terveim. De azok megvalósítása egyelőre még várat magára. Már van majdnem 50 000 dinár megtakarításom, azt hiszem, még egy-két év, és lesz annyi, hogy beiratkozhatok középiskolába, persze felnőttképzésre. Laboráns leszek, és majd valamelyik gyógyszertárban dolgozom. És akkor majd megnősülök, lesz két gyerekünk, akinek mindent megadok. Ezt a járművemet pedig preparálom, és felakasztom a bejárati ajtó fölé, hogy emlékeztesse a családomat, hogyan közlekedett a családfőjük. De most sietnem kell: az egyik hetedik emeleti néninél 9-kor csengetnem kell, hogy ne felejtse el bevenni a gyógyszerét.
