home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Kilátástalan helyzetben
Perisity Irma
2017.09.12.
LXXII. évf. 36. szám
Kilátástalan helyzetben

Ibolya, a középkorú, halk szavú, egyszerű asszony arra kért, legyen a történet címe: mindent a gyerekeimért. Utólagosan kérek tőle elnézést, mert úgy érzem, nem csak a gyerekeiért szenvedett ennyit. Egy kicsit önmagáért is, a hitért, hogy nem szabad feladni. És ennek a töretlen hitnek hála nagyjából már túlélték a kilátástalan helyzetet.

— Nem tudom, pontos-e a megállapításom, mely szerint nekem nem volt gyermekkorom — mondja csöndesen az asszony. — Az első, nem szívmelengető emlékek ötéves korom környékéről villannak fel. Azt sem tudom, hogy az a település, amelyre szülőfalumként emlékszem, hozzátartozik-e valamelyik szociális központhoz, de annyi bizonyos, hogy velem hivatalosan senki sem foglalkozott. Felnőttkoromban tudtam meg sok mindent magamról, például azt, hogy az apám a születésem után néhány nappal meghalt egy kocsmai verekedésben, az anyám pedig még fel sem épült a gyermekágyból, gyorsan apám után ment. Egy távoli rokonunk vett magához. Neki volt két gyereke, és amikor a férje váratlanul meghalt, engem egy tanyasi családnak adott. Ötéves koromig voltam náluk — a gazdag öreglánynál és a jóval fiatalabb öccsénél —, majd ismét visszakerültem a rokon nénihez.

Ott azonban senki sem örült nekem. Amikor iskolába kellett volna indulnom, a rokon néni azt mondta, túl messze van a falu, így majd ő tanít meg olvasni. Azt is hozzátette, hogy az olvasás haszontalanság, írni is csak a nevünket kell megtanulni, hogy hivatalos helyen aláírhassunk. Így kerültem, nyolcévesen, iskola helyett a szomszédos tanyára, és ott libákat meg pulykákat őriztem. Arra világosan emlékszem, hogy rettenetesen féltem a gúnároktól, mert hosszú nyakukat kihúzva, sziszegve rohantak felém, alig tudtam őket bottal távol tartani magamtól. A gazda fizetett valamennyit a munkámért, de a pénzt persze a rokonom kapta. Innen másik tanyára kerültem, majd két év múlva egy újabbra, mindig más-más munkát végezve, alázatosan, szótlanul, nehogy felmondjanak. Betöltöttem a tizenhatodik évemet, amikor ismét magához vett a furcsa öreglány. Azt hiszem, úgy gondolta, elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy nehezebb munkákat bízzon rám aprópénzért. Azt azért elmondom, hogy mindössze két rendes ruhám volt, egy pár magas szárú cipőm és néhány váltás fehérneműm. Egy foszladozó kartonkofferbe csomagoltam, így indultam útnak. Tudom, mindez hihetetlennek tűnik, de éppen azért kell elmondanom, hogy senki se feledje: a szegények, a védtelenek mindig ki vannak szolgáltatva mások kényének-kedvének. Iskolába nem jártam, barátnőm nem volt, a városban sem jártam húszéves koromig. Így még örültem is annak, hogy ismét a bolondosok tanyájára kerülök, hiszen ott legalább volt elég ennivaló. Rengeteget dolgoztam náluk, de nem bántottak. A fiú már közel járt a harminchoz, de nem volt még nős. Ő tanított meg írni és olvasni, főleg esténként, amikor a nővére már lefeküdt. Így melegedtünk össze, és anélkül lettem állapotos, hogy tudtam volna, mi is történt. Szinte hihetetlen, hogy amikor kiderült a terhességem, a nővére nem dobott ki a házból. Azt mondta, ideje már, hogy az öccse megnősüljön, nem is kell neki nő után mennie, ott vagyok én helyben. Ezenkívül tudják, hogy dolgos és szófogadó vagyok, ennél többet pedig nem is lehet elvárni. Megszültem a fiamat és a lányomat is, még mielőtt tizennyolc éves lettem. Utána esküdtünk meg. Amikor a harmadik gyerekkel maradtam terhes, a férjem először vitt el a városba — az orvoshoz. Azt hiszem, a kislányom születése után kezdtem el élni, tudatosan cselekedni, gondolkodni. De mindez rövid ideig tartott. Hároméves volt a legkisebb gyerek, amikor a férjem váratlanul meghalt. Ami pedig ezután következett, az embertelen volt. A nővére olyan disznóságokat művelt — elsősorban velem, viszont a gyerekeket sem kímélte —, hogy azt el sem lehet mondani. Annyira elszigetelten éltünk a tanyán, hogy nem is tudtam volna kinek panaszkodni. És sehová sem mehettem, hiszen ott volt a három gyerek, fel kellett őket nevelni, iskolába járatni. Hát tűrtem. Egy alkalommal az istálló padlásán csomóztuk a fokhagymát, amikor a sógornőm váratlanul elkezdett eszelősen viselkedni. Azt akarta, hogy legyek vele gyöngéd, simogassam a melleit. És kidülledt szemekkel jött nekem, mint egy állat. Rémülten hátráltam, de a gerendáktól nem tudtam felegyenesedni. Amikor elestem, valósággal rám ugrott. De én meglöktem, ő pedig kiesett a padlásajtón.

Azóta tolószékben van. A helyszínelőknek azt mondta, eldőlt vele a létra, nekem pedig azt, hogy ha elhallgatom a hatóságok elől az igazat, akkor ott maradhatok a gyerekekkel a tanyán. Csak később tudtam meg az ügyvédtől, hogy mindenképp maradhattam volna, hiszen a tanya fele a férjemé volt, a gyerekei pedig az örökösök. Nyolc éve gondozom a sógornőmet, a gyerekek lassan befejezik az iskolát. Ha igaz, a sógornőmet hamarosan felveszik egy gerontológiai intézetbe. Talán nem is olyan kilátástalan már az életünk. Ezt leginkább azért gondolom így, mert a gyerekeim itt vannak körülöttem, és szépek, okosak, egészségesek.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..