— Úgy gondolom, kevesen veszik a bátorságot, hogy nyilvánosan is felvállalják szégyenletes betegségüket — mondja minden különösebb érzelemmegnyilvánulás nélkül az asszony. — Nem jártam elvonókúrára, csoportterápián sem tanították meg, hogy ki kell mondanom: alkoholista voltam. Most mégis megteszem. Igaz, az életem ettől semmit sem változik. Mint minden alkoholistánál, az én esetemben is bebizonyosodott: az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. És egyéb dolgokat is tesz, de majd ezt is elmondom. Történetemet nem tanulságnak szánom, egyszerűen csak kényszert éreztem rá, hogy nyilvános vallomással vezekeljek, és elismerjek néhányat a bűneimből.

A szüleim állítólag lángoló szerelemből házasodtak össze: az apám a falu leghíresebb, módos családjának a sarja, az anyám pedig egy budapesti cigányzenész csodaszép lánya volt. A házasságkötésük után anyám otthagyta a fővárosi életet, és egy birtokra költöztek, melyet apám szülei vettek nekik. Szerencsére nem született testvérem. Akkor váltak el a szüleim, amikor iskolába indultam. Anyám nem ment vissza a szüleihez, haláláig itt élt — és várta, hogy apám vére lenyugodjon. Bízott benne, hogy ismét összejönnek. Erre azonban nem került sor: apám az élete végéig — nyolcvanévesen halt meg — imádta a nőket, és ebből nem is csinált titkot. A válásuk után én apámnál maradtam. Nem azért, mert anyámat nem szerettem, hanem mert apám sokkal jobb anyagi feltételek között élt, és a szülei is gondoskodtak rólunk.

Apám többször is megnősült. Előfordult, hogy az új asszony csak néhány hónapot töltött a tanyán, az apám azonban két alkalommal hivatalosan is megházasodott — igaz, hamarosan el is vált. Csaknem tíz évig élt egy özvegyasszonnyal, akinek volt egy korombeli lánya. Ez volt életem legszebb időszaka. Az asszony nagyon rendes, dolgos, végtelenül jó természetű teremtés volt, a lánya pedig nemcsak a hőn áhított testvérem lett, hanem a legjobb barátnőm is. Ám ez az asszony sem bírta tíz évnél tovább apám kicsapongását, és a lányával elköltözött. Ha apám életében új asszony tűnt fel, és nekem nem tetszett, akkor anyámhoz költöztem, ha meg apa éppen szabad volt, mentem vissza. Így lettem nagylány. Az ide-oda költözés következményeként pedig sosem tudtam igazán átérezni, mit jelent az otthon, a család. Amikor már nagyobbacska voltam, anya mellett — aki rászokott a borra — én is inni kezdtem. Eleinte jó sok vízzel kevertem a bort, idővel viszont a pohárba egyre kevesebb víz és egyre több bor került. Amikor visszamentem apámhoz, akkor sem hagytam abba az iszogatást, ám ő észre sem vette, mi történik velem.

Húszéves koromban férjhez mentem, szültem egy fiút, és megpróbáltam jó háziasszony és anya lenni. Nem mindig sikerült. A férjem már legénykorában is iszákos volt, és amikor hozzánk került, a helyzet csak rosszabbodott, hiszen italért nem kellett a kocsmába mennie — mindig volt otthon bor. Apám a férjhez menésem után úgy gondolta, velem már nem kell törődnie, úgyhogy egyre többet ivott, és csak kószált. Igazi alkoholista családdá váltunk, és előfordult, hogy ugyanazon a napon kétszer is berúgtam. Apám vagyona lassan elúszott, és odáig jutottunk, hogy a férjemmel napszámba kényszerültünk. A fiam igazi kis vadóccá vált, hiszen jószerével senki sem törődött vele. Apám halála után a férjem a tudtom nélkül adta el a tanyát. Erre akkor jöttem rá, amikor megjelent az új tulajdonos, és ki akart lakoltatni. A történtek egy időre kijózanítottak, és anyámnak meg a rokonsága anyagi segítségének hála visszaszereztem a házat. A perre azonban ráment a házasságom: a férjem elhagyott bennünket, majd néhány hónap múlva belefulladt a falu alatt csordogáló kis csermelybe. Én temettettem el, mivel nem váltunk el. A fiam már nagykorú volt, és eleinte igyekezett törődni velem, de nem járt sikerrel: az alkohol tönkretette az egészségemet, sokszor voltam kórházban, sőt elmegyógyintézetben is. Ilyenkor a fiam egyedül volt otthon, és lassan maga is rászokott az ivásra. Amikor együtt rúgtunk be, néha még össze is verekedtünk, egymást okolva a sorsunkért.

Egy ilyen verekedés után próbált meg agyonverni a kocsilőccsel, de a szomszédok közbeavatkoztak, és kiszabadítottak. Tettéért hat év börtönre ítélték, ám két év után felakasztotta magát. Az általa okozott sérülés következtében nyomorék maradtam, az orvosok a csípőmet nem tudták helyrehozni, alig tudok járni. Már nyolc éve nem iszom, a házamért eltartási szerződést kötöttem egy házaspárral. Erről azonban ne kérdezzen: azt kapom tőlük — vagy talán az élettől —, amit megérdemlek. Mára pedig nem maradt sem könnyem, sem mosolyom. Teljesen kiégtem...