– A zentai gimnázium befejezése után a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékére iratkoztam, mert népzenekutatással szerettem volna foglalkozni. A néprajz szak vezetője tudta, hogy énekelek, és többször felkért, szerepeljek a különféle rendezvényeken. Másodéves hallgató voltam, amikor egy vallástudományi konferencián együtt léptem fel a Mente Folk zenekarral, melynek Gáspár Álmos volt a prímása, aki egyúttal a Kormorán zenekar hegedűse is. Elmondta, lesz a Kormoránnak egy olyan albuma, amelyen határon túli énekeseket, zenészeket szeretnének megszólaltatni. Mivel tetszik neki a hangszínem, adjam meg a telefonszámomat, és majd beajánl. Néhány hét múlva egy ismerősöm hívott, és megkérdezte, miért nem vállaltam el, hogy énekeljek a Kormorán új albumán. Nyilván azért, mert engem ilyen célból nem is keresett meg senki. Végül az ő közbenjárására találkoztam Szűts Istvánnal, az együttes zongoristájával és zeneszerzőjével, valamint Koltay Gergellyel, a zenekar vezetőjével. A kérdéses albumra már nem, de egy másikra meghívtak énekelni, majd 2010 decemberében nekem szegezték a kérdést, szeretnék-e a Kormorán énekesnője lenni. Hogy is fogalmazzak, ez akkor eléggé megdöbbentett. Igaz, kislány korom óta arra vágytam, hogy nagyszínpadokon álljak, de alig huszonegy évesen egy olyan zenekar tagjának lenni, amely akkor már harmincöt éve a pályán volt, óriási feladatnak és hatalmas felelősségnek tűnt. Egyrészt még egyetemista voltam, másrészt tudtam, hogy ezzel a döntéssel az egész addigi életem felborul, de némi gondolkozás után természetesen elvállaltam. Azt sem tudtam, hogyan kell rendesen mikrofonba énekelni, miként kell a színpadon jelen lenni, a közönséggel bánni. Most, tizenhat év távlatából visszatekintve is azt mondom, hogy ebbe a feladatba bele kellett nőni. Sokat segítettek a zenésztársak és a zenekarvezető, türelmesek voltak velem, és azt érzem, hogy most már valóban megérkeztem ebbe az együttesbe. Koltay Gergely nagyon sokáig kicsi lánynak nevezett, aztán teltek az évek, én is komolyodtam, és valóban a Kormoránban váltam felnőtté. A tagjai az életem minden nagy fordulópontján velem voltak, a zenekar kapcsán ismerkedtem meg a férjemmel is, akinek viszont nagy szerepe volt abban, hogy visszaköltöztünk Vajdaságba.

Fotók: Fehér Kornél

* Mindig tudtad, és készültél arra, hogy egyszer ismét itthon élsz, vagy csak így alakult?

– Nagyon sokáig sodródtam az árral, és nem igazán terveztem ennyire előre. Amikor a szerelem belépett az életembe, már a kapcsolatunk elején megbeszéltük Alpárral, ha együtt maradunk, nem szeretnénk nagyvárosban élni és gyermekeket nevelni. Azt sem tartottuk elképzelhetőnek, hogy Budapest környékén egy kisebb településen lakjunk, ahol nincs semmilyen kötődésünk, sem barátok, sem rokonok, sem szülők. Az is szóba került, ha a határon túlra költözünk, egyikünk mindenképp legyen otthon. Mindketten szeretnénk, ha a gyermekeinkbe is beleivódna az a fajta életérzés, amely a határon túli léttel fonódik össze. Hogy értsék, miért valljuk magunkat magyarnak attól függetlenül, hogy nem Magyarországon élünk. Fontosnak tartjuk, hogy ezekbe az identitást formáló helyzetekbe belenőjenek, és tapasztalatot szerezzenek. Felvetődött az a kérdés is, mi lenne, ha a férjem szülőhelyére, Erdélybe költöznénk. Elég hamar beláttuk, Kolozsvár szintén egy nagyváros, és messze is van. Ha nem szeretnénk minden szálat elvágni a magyarországi életünkkel, akkor Vajdaságból sokkal gyorsabban megközelíthető akár Budapest, akár más anyaországi városok. A férjem egy magyarországi cégnek dolgozik innen Vajdaságból, de sokszor fel kell utaznia Budapestre. Amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, elkezdtünk itthon keresgélni, és vettünk egy házat Moholon. Gondoltuk, próbáljuk ki, milyen az, amikor nem a szüleimhez jövünk haza, hanem van egy saját kis kuckónk. Rájöttünk, hogy ez egyre jobban működik, egyre inkább vágytunk ide, és nagyon örülök, hogy végül a hazaköltözés mellett döntöttünk.

* Három gyermeked született, akik már ebbe a környezetbe nőnek bele, de miként sikerült beilleszkednie a férjednek?

– Már a kapcsolatunk elején elkezdtünk Vajdaságba járni, és ő nagyon-nagyon szeret itt. Sok barátra lelt, focizni jár, hamar belopta magát az én ismerőseim szívébe is. Sőt, még régi barátságokat is sikerült őáltala felfrissíteni. Van társaságunk, mellyel összejárunk, és abban, hogy ismét bekerültem a vajdasági, illetve a közvetlen környezetem körforgásába, sokat segített a férjem viszonyulása az itthoni életünkhöz. Például nagyon féltem attól, hogy mit mondanak majd az emberek, hogy én most mit akarok itthon. Ennek a leküzdésében adott erőt a férjem, aki azt mondta, én ide tartozom, és miért ne lenne jogom újra itthon élni.

* Egy interjúban kijelentetted, az éneklés mindig első helyen állt a szívedben, de ami a zenei pályádat illeti, többször a kerülőutat választottad. Miért?

– Sokat tervezgettem azt is, hogy esetleg zeneakadémiára vagy színművészeti akadémiára iratkozom, ezt azonban soha nem volt bátorságom meglépni. De az is lehet, ha ezeket a lépéseket megteszem, akkor most nem volnék ott, ahol vagyok. Az én pályámnak bizonyára így kellett alakulnia, és utólag már nem bánom, hogy ha rögösebb úton is, de teljesült az álmom. Egy 50 éves múltra visszatekintő, Magyarországon és a határon túl is ismert zenekar énekesnője vagyok, és a színházban is nagyok sok szép feladat megtalált, amit igazából nem is reméltem. A Kormorán tagjaival rengeteget utaztunk közösen, mindenki ismeri a másiknak a rigolyáit, tudja, mit szeret és mit nem. Vadkerti Imrével, az énekestársammal a színpadon fél pillantásból is megértjük egymást. Nagyon sokat köszönhetek a zenekarból mindenkinek, hogy olyan emberré válhattam, amilyen most vagyok. Koltay Gergelynek volt egy elképzelése, hogy az együttessel a Nagy-Magyarország térképe kerüljön fel a színpadra, és ezt az álmot meg is merte valósítani. Imre Felvidékről, én Délvidékről érkeztem, Álmos pedig, aki már régóta tagja az együttesnek, erdélyi. Azt gondolom, erősítjük egymást, mert ők is sok olyan dolgot átéltek, amilyet én is. Ezek olyan érzések, amelyeket a Kárpát-medence egyik részében sem kell egymásnak magyarázni. 

* El kell mondanom, hogy a legutóbbi vajdasági, magyarkanizsai koncertetekről szívben és lélekben megerősödve távoztam, és sokáig az élmény hatása alatt voltam. Bizonyára számodra is fontosak azok az értékek, amelyeket a Kormorán zenekar képvisel.

– Nagyon örültem az általad említett koncertnek, mert tizenhat éve vagyok a zenekar énekesnője, és ez volt a harmadik alkalom, amikor eljutottunk Vajdaságba. 2017-ben a Zentai Sportcsarnokban léptünk fel, 2025 decemberében Bezdánban – az a koncert nagyon kevés emberhez jutott el –, 2026 februárjában pedig Magyarkanizsán. Amikor bekerültem a zenekarba, nem igazán ismertem a teljes munkásságát, és ezt őszintén elmondtam a zenekarvezetőnek is. A közkedvelt dalokat, mint a Kell még egy szó, az Aki szívét osztja szét, a Három határ vagy az Isten ujja megérintett, természetesen ismertem, de már akkor többtucatnyi zenealbumot adtak ki. Emlékszem, amikor elkezdtem tanulni az első koncertre a repertoárt, akkor tudatosodott igazán bennem, hogy Gergely olyan dolgokat ír le a zeneszámokban, amelyeket én is gondolok, de nem tudtam így szavakba önteni. Sokszor vágytam arra, hogy dalokat írjak, de soha nem szállt meg az a bizonyos ihlet. Koltay Gergely szövegeivel és zenei világával teljes mértékben azonosulni tudtam az első perctől kezdve. Mielőtt Magyarországra kerültem, a népzene és a rock egyaránt fontos szerepet játszott az életemben, ő pedig éppen ennek a két műfajnak az ötvözését, egymásra épülését emelte magas szintre. Az egész eddigi életében azért küzdött, hogy a dalok által próbálja megüzenni, mennyire fontos a nemzet, a hit, a család, hogy van mibe, kibe kapaszkodni, hogy itt vagyunk egymásnak. Európa közepén élünk, egy parányi országban magyarként, több mint ezer éve, és erre büszkének kell lennünk. Úgy gondolom, a mi zenénk egyaránt értő közönségre talál a fiatalok és az idősebb korosztály körében is. Sok visszajelzést kaptunk, hogy vannak olyan dalaink, amelyek átsegítették az embereket bizonyos nehézségeken, ami nagyon jó érzés. 

Fotó: Görgényi Levente 

* Mesélj a színházi munkáidról, azok hogyan találtak meg?

– Nagyon hiányzik a színház, de a jelenlegi élethelyzetemmel nem tudom összeegyeztetni. Három pici gyermekünk van, Bátor négy és fél éves, Bodza három-, Bejke pedig lassan másfél éves. Mellettük a másfél-két hónapig tartó próbafolyamatot nem tudom bevállalni. Egyetlen színház maradt meg az életemben, a Komáromi Magyar Lovas Színház, mert ott időszakosan játszunk. Például ebben az évben két előadásban lépek fel, de ezek olyanok, amelyeket már játszottam sok évvel ezelőtt, és csak fel kell újítani, ami, mondjuk, egy hét próbafolyamatot kíván. Nagy szerepe volt az életemben a Győri Nemzeti Színháznak, ahol öt évadot töltöttem, és nagyon szép feladatokat kaptam az akkori igazgatótól, Forgács Pétertől. Ezek közé tartozott például az István, a király, a Bob herceg, valamint ami a musicalben a színészi karrierem csúcsa volt, az Elisabeth címszerepe. Sajnos nagyon hányatott sorsa lett a darabnak, mert 2019 decemberében mutattuk be, és 2020 márciusában minden megállt a világjárvány miatt. Rengeteget tanultam az alatt az öt év alatt Győrben, és elvégeztem Magyarországon egy hároméves színésztanfolyamot, mely nem adott egyetemi oklevelet a kezembe, de ugyanazok a tanárok tanítottak bennünket. Erős képzést kaptam, de nyilván a legtöbbet a színpadon lehet tanulni a kollégáktól. Ha a gyerekek egy picit megnőnek, szeretnék visszatérni a színpadra, de nem feltétlenül Magyarországon, mert jó lenne kipróbálni magam az itthoni színházaknál is. Ez a titkos vágyam, mely, remélem, valamikor teljesül.

* Bizonyára nem könnyű három kisgyermek mellett a művészi pályán maradni.

– Így igaz, és éppen ezért tudatosítottam magamban, hogy bizonyos munkákat el kell engednem. A gyerekek kicsik, most van lehetőségem időt tölteni velük, és nem szeretnék tizenöt-húsz év múlva arra gondolni, hogy kimaradtam az életükből. Emiatt van az is, hogy mindhárman jönnek velünk szinte minden koncertre, és nagyon szeretnek velünk lenni. Sokat töprengtünk a férjemmel, jó-e az, hogy visszük őket, és ez mennyire megterhelő számukra. Esetleg jobb lenne itthon hagyni őket a nagyszülők felügyelete alatt? Arra jutottunk, hogy a gyerekeknek ott jó, ahol a szüleik vannak, ott érzik magukat biztonságban, mert ez nem helyhez kötődik, hanem inkább anyához, apához. Van egy lakóautónk, mellyel egy-egy koncert alkalmával nyakunkba vesszük a „nagyvilágot”. Két gyermekkel már szűkösen fértünk el egy autóban, mert bébiszitter is kell, aki a fellépések alatt vigyáz rájuk, hiszen a férjemnek feladatai vannak, ő építi fel a színpadot, keveri a monitorhangzást, melyet mi, zenészek hallunk vissza. A lakóautó a férjem ötlete volt, így sokkal kényelmesebb az utazás a három gyerkőccel. Természetesen rengeteg szervezés és logisztika van a háttérben, de nem csinálnám másként.

* Adventi jótékonysági koncertek is fűződnek a nevedhez, melyekre mindig zsúfolásig megtelt az adai színházterem.

– Az adventi jótékonysági koncertek szervezése a szívügyem. Tíz évvel ezelőtt azért kezdtem bele, mert szerettem volna visszaadni valamit annak a közösségnek, ahonnan én is elindultam. Az alapkoncepcióm az volt, hogy az Ada községben nehéz sorsban élő vagy segítségre szoruló családokat, szervezeteket, egyesületeket támogassam ezekkel az estekkel, melyekre mindig önkéntes adomány a belépő. Gyűjtöttünk már egy leukémiás kislány gyógykezelésére, az adai Szarvas Gábor Könyvtár gyermekrészlegének, a Szentháromság Gyermekkórusnak, a Jancsi Bohóc Bábszínháza Egyesületnek, a moholi Csobolyó és a törökfalui Százszorszép Művelődési Egyesületnek. Sokszor sikerült a közönséggel együtt segíteni, és valóban mindig telt házasak ezek az események. Mivel sok kapcsolatom van Magyarországon, mindig igyekeztem más művészeket is bevonni a programba, hogy valami újdonság is legyen mellettem. Éppen a tavalyi koncert kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy én a tíz év alatt nem sokat változtam, a vendégek viszont mindig rendhagyóvá és nagyon színessé teszik a műsort. Tervezgetek az idénre is, remélem, hogy amit szeretnék, azt meg tudom valósítani. Ez az év különleges számomra, mert egy évtizede annak, hogy ezt a koncertsorozatot a Szarvas Gábor Könyvtárral karöltve szervezzük, és 50 éves a Kormorán zenekar.  

* Itthon mennyire találnak meg a feladatok, és mik a további terveid?

– Nagyon szeretnék itthon is bekapcsolódni a kulturális élet körforgásába, nem feltétlenül csak Ada községben, hanem Vajdaságban is. Az is egy szép visszacsatolás az életemben, hogy kislány koromban népdalokat énekelve a Csobolyó Művelődési Egyesületből indultam, és most népdalokat oktatok ugyanott. Nagyon örültem ennek a felkérésnek, mert jó az, ha útra kel az ember valahonnan, és évek múlva visszatér oda, de már más funkcióban. Így jöttem rá arra is, hogy mennyire jó tanítani, és talán közhelyesen hangzik, de én is nagyon sokat tanulok abból, hogy taníthatok. Sok tervem van azzal kapcsolatban is, hogyan lehetne Adán felpezsdíteni a színjátszást. Úgy látom, a klasszikus musicalek, operettek keveset jelennek meg az itthoni színházi berkekben, pedig olyan jó lenne egyet-kettőt becsempészni. Szeretnék majd egyéni produkciókkal fellépni színházakban, művelődési egyesületekben, de most még arra fókuszálunk a férjemmel, hogy a három gyermekünk megfelelően nőjön fel, és velük töltsük a legtöbb időt. A többi egyelőre ráér, és bizonyára meg is vár bennünket.