— Azt hiszem, az volt a hibám, hogy túl gyorsan akartam felnőtt lenni — mondja hosszabb gondolkodás után. — Ez a sietség talán minden olyan gyerekre jellemző, akinek idősek a szülei. Bennem is volt egy megmagyarázhatatlan félelem, hogy lemaradok valamiről, illetve már csak idősen érem meg. Anyám már jóval elmúlt negyvenéves, amikor megszült. Betegesen féltő szeretettel neveltek, mindent megadva. Egyszerű gyári munkások voltak, de tisztességgel, becsülettel végezték a feladataikat, mindenki kedvelte őket. Inkább apámnak köszönhetem, hogy nagyon őszinte viszonyom volt velük, bármiről kérdezhettem őket, mindig válaszoltak, és sosem hazudtak nekem. Csak az bosszantott, ha egy-egy kényesebb téma kapcsán anyám csak annyit mondott: majd megérted, ha nagy leszel. Talán ez is egyike volt az okoknak, melyek miatt mielőbb „nagy” akartam lenni.

Kitűnő tanuló voltam, a harmadik osztályt át is ugrottam — csak két hónapig jártam az osztályommal, utána áttettek a negyedikbe, ahol minden gond nélkül vettem az akadályokat. Élt a szomszédunkban egy sokgyerekes család, öten voltak testvérek. A négy lány után az ötödik végre fiú lett, aki két évvel volt idősebb nálam. Csöndes, jóindulatú, mindig mosolygó fiú volt, akihez már óvodáskoromban is ragaszkodtam. A szüleinek volt valamennyi földjük a közeli tanyavilágban, ennek a jövedelméből éltek. Egyszerű, végtelenül jóindulatú emberek voltak, csak egy kicsit „kilógtak” a világból, mintha ötven évvel le lettek volna maradva. Csak a fiú járt szakközépiskolába, és azt hiszem, a faluban mindenki elkönyvelte, hogy mi majd egyszer összeházasodunk. Ahogy cseperedtünk, a barátság első szerelemmé alakult, és eszünkbe sem jutott, hogy egyszer majd elválnak útjaink. A középiskola után egyetemre iratkoztam, ez volt az álmom, és neki sem volt semmi kifogása ez ellen. Elsőéves voltam, amikor terhes maradtam, de nem akartam babát, amíg be nem fejezem az egyetemet. Megszakítottam a terhességet, és utána már óvatosabbak voltunk.

Ám ezután valami megváltozott. Előbb a legidősebb nővére, majd a szülei is egyre gyakrabban mondták nekünk, hogy nem illünk egymáshoz, több okból is. És ilyenkor mindig következett a felsorolás, hogy miért. A lista pedig idővel egyre hosszabb lett. Végül már a szüleim is úgy gondolták, nem lehet közös jövőnk, hiszen teljesen más világhoz tartozunk. Hogy ne bonyolítsam, mire befejeztem az egyetemet, már nem voltunk együtt. Azt hiszem, a sok agymosás inkább nálam hatott, lassan én is úgy éreztem, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak. A szüleim munkahelyén dolgozott egy asszony, akinek volt egy velem egykorú fia, és aki el volt tőlem ragadtatva. A megismerkedésünk után néhány hónapra már össze is házasodtunk. Ő egy évvel előbb diplomázott, már dolgozott, amikor először találkoztunk. Azt hiszem, akkor szerelmes voltam, és az is imponált, hogy iskolázott, jó családból származó férjem van, akivel bárhol megjelenhettem. Segítséggel ugyan, de vettünk egy kétszobás lakást, egymás után jött a két gyerek, mindketten dolgoztunk — a mai viszonyokat figyelembe véve kiváltságos helyzetben voltunk.

Viszont lassan lekopott az aranymáz, és ami alatta volt, az semmire sem hasonlított. A férjem féltékenykedni kezdett, egyre gyakrabban maradt el esténként. És egyre többször vetette a szememre, hogy a szüleim melósok, hogy ő többet keres, mint én, hogy az ő szüleitől több segítséget kaptunk, stb. Eleinte csak védekeztem, nem értettem, miért von felelősségre, hiszen semmit sem titkoltam előtte. Az örökös szemrehányások és sértegetések azonban lassan elfojtották bennem az összetartozás érzését. És végre — igaz, jó későn — kezdtem világosan látni, hogy ki kihez illik, majd meghoztam a döntést: tíz év házasság, ebből hat év marakodás után beadtam a válókeresetet. De ő hallani sem akar erről, nem kívánja nekem adni a gyerekeket. Pillanatnyilag a szüleimnél vagyunk a gyerekekkel, akik nem szeretnének az apjukkal maradni. Félnek tőle.

Amit most mondok, az nem tartozik szorosan a történethez, de mégsem hagyhatom ki. Az első szerelmem megnősült, amikor megszültem az első gyermekem. Ők nem alapíthattak családot — az asszony meddősége miatt —, így hát másfél év házasság után elváltak. A nő külföldre ment, a férfi pedig ismét a szüleivel él, viszont évek óta nem láttam. Azt mondják, hófehér a haja. Arca pedig mindig szomorú. A szülei, a testvérei meg akarták nősíteni, de állítólag azt mondja, senki sem illik hozzá. Én még nem tudom, hozzám illik-e egyáltalán valaki. Mert előbb-utóbb úgyis hozzám sodor valakit az élet, hiszen fiatal vagyok. Honnan tudom majd, hogy illik-e hozzám?

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com