Csinos asszony, de egy kissé félszeg. Beszélgetés közben szinte megrágja minden szavát, csak nagyon lassan indul el a történet, amely a maga nemében valóban ritka. Szerinte ez azért van, mert az apja génjei kerültek többségbe benne. Még nem töltötte be az ötvenedik életévét, de azt mondja, most végképp elege van az őt körülvevő idétlen életből. Megkezdi a visszaszámlálást. Megmondta ezt a családjának is. Míg a nullához ér, mindenkinek van ideje pótvizsgát tenni az eddigiekből, de a visszaszámlálás befejeztével nem lesz senkire sem tekintettel. Legalábbis most így érez. A visszaszámlálás után majd elválik, mennyire telik az erejéből.
- Egy vegyes házasság középső gyereke vagyok - mondja az asszony. - A nővérem két évvel idősebb nálam, az öcsém négy évvel fiatalabb. Most biztosan mosolyogni fog, de valóban igaz, hogy a montenegrói származású apám az igazgatója volt egy szolgáltatási vállalatnak. Látja, ez a tény is erősíti, hogy minden montenegrói, aki errefelé él, nem lehet más, csak igazgató. Az apám itt járt közgazdasági egyetemre, és itt ismerkedett meg az anyámmal. A tanulmányait nem fejezte be ugyan, de elvette az anyámat és végérvényesen itt ragadt Szabadkán. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem lett belőle igazi szabadkai, még magyarul is megtanult, nem kifogástalanul ugyan, de elfogadhatóan. Sajnos, a családban ő volt az erősebb jellem, hogy ne mondjam, az erőszakosabb. Nem bántott ugyan soha bennünket, de voltak olyan szabályai, amelyek betartása nemcsak hogy nehezünkre esett, de sokszor ostobaságnak, primitivizmusnak tűnt. De tudja, hogy van az, az ember felcseperedése közben szívja magába későbbi jellemének alapjait, és erre a folyamatra mindenekelőtt a család, az abban uralkodó viszonyok, szokások hatnak ki döntően. Talán ezért lettem én is szabadkai létemre egy szorongó, önmagát sohasem becsülő személy, aki mindig úgy érezte, mivel ,,csak' nőnek született, nincs sok keresnivalója azon a szinten a családban, amelyen a döntéseket hozzák. Kiskorunkban nyaranként sokat voltunk a kolašini nagyszülőknél, ahol egészen más szabályok uralkodnak, mint nálunk. Az apám családja elég tehetős volt, a városban levő nagy házon kívül erdőik, közvetlenül a tenger partján házhelyeik voltak. De ott is a nagyapa volt az úr, a nagymama még azt is tőle kérdezte meg, mit főzzön aznap. Hármunk közül talán én voltam a család iránt a legfogékonyabb, mert szinte minden szabályt törvényként könyveltem el magamban. A nővérem sokszor kinevetett, azt mondta, nekem lent kellene élnem, és még abban a környezetben is példakép lehetnék, de én nem tudtam kivetkőzni önmagamból.
Először a nővérem ment férjhez. Nem sokkal a középiskola befejezése után én is. Mindig azt hittem, hogy mi a férjemmel szerelemből házasodtunk össze, de az elmúlt 25 év után már egyáltalán nem vagyok biztos ebben. Persze, az is meglehet, hogy magam vagyok az oka sorsom alakulásának. De, mint mondtam, az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát. Az öcsém elég fura gyerek volt, különleges társasággal, különleges kívánságokkal, tervekkel, amelyeket a szüleim, mindenekelőtt az apám mindenkor támogatott, jóváhagyott. Valahogy természetes volt, hogy az öcsém az első, mi a nővéremmel csak azért vagyunk, mert lettünk. Ezek a szabályok csak engem kötöttek gúzsba, a nővérem a férjhezmenetele után élte a maga normális életét. Ha az apám igazítani, irányítani akart valamit nálunk, hát egyszerűen hazaküldte, mondván, igazgasson otthon, ne nála. Sajnos én ebből a határozottságból semmit sem örököltem. Az évek során magam is úgy éreztem, hogy mi nők csak másodrendű lények lehetünk a férfiakkal szemben. És valami beteges módon még a férjhez menésem után is ragaszkodtam a családomhoz. Nem laktunk együtt a szülőkkel, de én minden délután hazamentem megnézni, mit csinálnak a szüleim. Az édesanyám egy nagyon nemes lelkű, okos asszony volt, az erőszakos apám viszont számomra inkább példakép, egyszerűen nem tudtam ellenállni a hatalmának. Az öcsém nem fejezte be még a középiskolát sem, rendkívül szabados életet élt, amelyet még az apám sem tudott befolyásolni. Amikor elhaltak az apai nagyszülők, az apám az örökségét elosztotta hármunk között, azt mondta, neki már semmire sincs szüksége. A nővéremék vettek egy hétvégi házat Bar környékén, az öcsém azonnal eladta az ő részét és a kapott pénzen állítólag valamilyen reményteljes bizniszbe kezdett. Mi a férjemmel úgy beszéltük meg, hogy nem veszünk semmi, őrizzük a pénzt a gyerekek iskoláztatására, mert én is három gyereket szültem. Közben elmondom, hogy a férjemmel nagyon sokat vitatkoztuk azért, mert én nem tudtam elszakadni a családomtól. Állandóan azt mondta, végső ideje, hogy a mi családunkról gondoskodjak, ne az apámról, s hogy a fontos döntések meghozatalát vele, és ne az apámmal beszéljem meg. Úgy éreztem, nem tiszteli eléggé a szüleimet, féltékeny az apám tekintélyére.
Már javában tartott az ország széthullása, amikor megkaptuk a hírt, hogy az öcsém belebukott a vállalkozásába és a hitelezők szorongatják a nyakát. A férjem nem volt itthon, nem tudtam vele közölni az elhatározásomat, hogy kölcsönadom neki az örökségi részemet. Sajnos, nemcsak az örökséget adtam oda neki, hanem megengedtem, hogy a kártyaadóssága fejében betáblázzák a mi családi házunkat, sőt még azt a kis megtakarított pénzemet is odaadtam, amit a férjem gyűjtött össze a bolhapiaci tevékenységéből. Amikor négy nap múlva a férjem hazajött, közöltem vele a történteket, és ő a szó szoros értelmében megvadult. Azt mondta, nem tudja megérteni, miért vagyok annyira ostoba, hogy a gyerekeink jövőjét teszem kockára egy széltoló fiatalember miatt. Ezzel halálosan megsértett engem, hiszen az öcsém bármilyen léha alak volt is, hozzám tartozott, és az egyetlen férfi sarja volt a családunknak. Mit mondjak még? Azóta elmúlt 14 év, az öcsém a pénzünkkel külföldre szökött, két évvel ezelőtt jelentkezett először anyámnak, mert apám meghalt időközben. A betáblázott családi házunkat is elvitte az öcsém, aki még annyira sem méltat, hogy legalább újévre küldene egy üdvözletet. Úgy látszik, a férjemnek elege lett a családomból meg belőlem, mert összejött egy nálam tíz évvel fiatalabb lánnyal, aki szült neki egy kisfiút. Először nem akartam tudomásul venni a dolgokat, meg őszintén szólva úgy gondoltam, a férfinak joga van szabadosabb életre, ha nálam nem kapja meg, amire vágyik, hát joga van máshol keresni. De a férjem nem akar válni, azt mondja, neki kötelezettségei vannak a gyerekeinkkel szemben, de érzem, hogy a kötelességérzete húzza a másik fiához is. Úgy élünk most, mintha valamennyien szállodában élnénk: mindenki járja a maga útját, eszik, amit talál, jön, amikor akar, megy, ha van programja. Aztán a múltkor az édesanyám rám kérdezett: nincs még elegem ebből a lehetetlen életből? Figyelmeztetett, talán még nem késő, hogy helyrehozzam az elmulasztottakat. A pénz már sohasem jön vissza, amit elvakultságomban az öcsémnek adtam, de legalább a férjemmel hozhatnám rendbe a dolgokat, hogy nyugodtan éljünk még néhány évet. Napokig gyötrődtem, mire meghoztam a döntést: mindenkinek megmondom, mit várok tőle a jövőben, megadok egy határidőt, ameddig dönteniük kell, el tudják-e fogadni a feltételeimet. A határidő lejárta után aztán, ha nehezen is, de megpróbálom a magam útját járni. Talán még nem késő.