„Szent lelked vezessen bennünket, Urunk, ebben a világban életünk minden napján, hogy közösségünkben megmaradjunk szent reménységben vigasztalást lelve. Embertársainkkal együtt becsületesen szolgáljunk, áldozatul esett halottaink emlékét megőrizve.” Ft. Franjo Lulić titeli plébánosnak a zsablyai 1944—45-ös megtorlások magyar mártírjai lelki üdvéért mondott imájából idéztem, mely szombaton, november 7-én a lerombolt katolikus temetőben, a Golgota-dombon hangzott el a meghitt és kegyeletes megemlékezésen, melyen többnyire a meghurcolások szép kort megélt túlélői, a hozzátartozók vettek részt Budiszaváról, Újvidékről, Temerinből és Zsablyáról.

A vérzivataros idők néhány jellegzetes töredékét szép emlékezetű nagyanyja elbeszéléseinek alapján elevenítette fel Guszton András, Temerin leváltott polgármestere, akinek a nagyapja is ártatlanul esett áldozatul 1944 őszén Zsablyán. Felvezetőjében kiemelte, hogy most már Vajdaság-szerte nagyon sok helyen tartanak megemlékezést — a zsablyai az egyik legszerényebb, de talán ezért ilyen bensőséges. Remélni szeretné, hogy sokáig lesznek még hozzátartozók, akik megemlékeznek szeretteikről, és mind több fiatal is átérzi ennek a fontosságát és jelentőségét. Először jött el a fia, akivel közösen helyezték el kegyeletük koszorúját. Napjainkra vonatkoztatva kiemelte:

— Hetven év után talán értelmetlen bűnösöket keresni, számháborút folytatni, de azért van még tennivaló bőven. Elsősorban itt, a zsablyai lerombolt temetőben. A több száz kivégzett méltóbb emlékhelyet érdemel a meglévőnél, melyet öt évvel ezelőtt közadakozásból hoztak létre, s minden esztendőben a jólelkű emberek teszik rendbe. Az idén Kelemen Sándor gondoskodott megemlékezésünk méltó körülményeiről.

Sok a pótolnivaló Újvidéken is, ahol több ezer az áldozatok száma, pontosan nem is tudjuk, mennyi, mivel a likvidált újvidéki magyarok névsora eltűnt. Ennek felkutatásával mindmáig adósak a szakemberek. A tervezett emlékmű, úgy látszik, nem akar elkészülni Újvidéken. Mindmáig kérdéses a járeki sorsa is, ahol mintegy 6500 többségében német, köztük 200 magyar áldozatról tudunk. Leváltásom egyik fő oka volt, hogy kiálltam a mártírok méltó emlékműve mellett Járekon.   

Nem becsülöm le, de nem is értékelem túl a szerb—magyar megbékélést. Az elmúlt években jelentős lépésekre került sor, mindenképpen nagy dolog a csúrogi emlékmű, és meg is marad egy központi kegyhelynek a vajdasági magyarság számára. De én a közös állami főhajtás (melyre két évvel ezelőtt került sor) ellenére továbbra is hiányolom a szerb bocsánatkérést. Tavaly, november 2-án jelentette be Aleksandar Vučić miniszterelnök Szabadkán, hogy eltörölték a Sajkás-vidéki magyarok kollektív bűnösségét. Ez mindenképp nagy lépés, de jogászként tudom, hogy teljesen mást jelent hivatalosan az eltörlés és a megsemmisítés. Tehát azt a törvényt nem eltörölni kell, hanem megsemmisíteni, méghozzá úgy, hogy annak semmilyen jogi hatásköre, következménye ne lehessen az elmúlt hetven évre visszamenőleg. Azzal, hogy eltörölték, a hatálya megmaradt, és szinte senki sem kapta vissza az elkobzott vagyonát. A rehabilitációt szerintem nem egyénileg kellene kérni, hanem hivatalosan és jogilag kellene járnia minden ártatlan áldozatnak, illetve a hozzátartozóinak, kérelmezés nélkül. Az őket háborús bűnössé nyilvánító államnak a jogutódja kellene hogy rehabilitálja őket, illetve úgy törölje el, pontosabban semmisítse meg a „megbélyegzést”, hogy annak semmilyen jogi következménye ne lehessen. Ha erre sor kerül, akkor következhet a restitúció, a kárpótlás. A túlélőknek, a hozzátartozóknak joguk van élvezni mindazt, amit elődjeik hosszú időn át összegyűjtöttek.

A napokban hangzott el, hogy hamarosan közzéteszik a Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság kutatásainak eredményeit, amivel ez az intézmény be is fejezi a munkáját, és pontot tesz a magyar—szerb együttélés szomorú fejezetére. Szerintem ennek akkor jön el az ideje, amikor minden jelöletlen tömegsírt megjelölünk, amikor vélhető pontossággal számba vesszük áldozatainkat, elhangzik a bocsánatkérés a szerb fél részéről is, valamint ténylegesen rehabilitálják ártatlan áldozatainkat és azok hozzátartozóit — fejezte be megemlékező beszédét Guszton András.

A koszorúk, virágok elhelyezésekor, a mécsesek meggyújtásakor valamennyien megemlékeztek Bakos Pálról (Zsablya, 1932 — Újvidék, 2007), aki az első keresztet (2005) ácsolta nyers akácfából a likvidált édesapja, a kiskorú fivére, az anyai nagyanyja és minden ártatlan zsablyai magyar, illetve német áldozat emlékére. Az idei, egyébként tizedik kegyeletes megemlékezésre a kilencvenéves Kalocsainé Börcsök Erzsébetet leánya, Magdolna kísérte el. A most Újvidéken élő, szép korú néni a kivégzett édesapjára, a négy nagybátyjára és egy unokabátyjára emlékezett. Sarok Örlés Irén nyolcéves volt, amikor 1945. január 23-án kiűzték a házukból csonka családját, és a járeki koncentrációs táborba hajtották. Kelemen Sándor tizennégy éves volt, amikor a kegyetlen megtorlások elkezdődtek, neki az édesapját, Józsefet végezték ki. Ő is azt szeretné a hozzátartozóival együtt, ha a lerombolt katolikus temetőt mielőbb emlékhellyé nyilvánítanák.