— Amikor említettem a barátaimnak, hogy beszélgetni szeretnék magával, és az egyiknek házi feladatul adtam, hogy megszerezze a telefonszámát, először azt mondták, nem vagyok normális — meséli széles mosoly kíséretében a férfi, és kerekesszékét ügyesen a tűzhely felé fordítja, miközben megkérdezi, milyen kávét iszom. A válaszomra, hogy már megittam a napi adagomat, jókedvűen kurjant, mondván, ő is az övét, hát igyunk szörpöt. — Hogy ki tesz rendet a lakásban? Mondja, kit lát maga előtt? Én, egyedül, és a napi teendőket is én végzem: elrendezem az ágyamat, szellőztetek, piacra járok, főzök. A házban már régen megejtettük a szükséges javításokat, hogy a kerekessel fennakadás nélkül mozoghassak.

A szüleim ebben a házban laktak, az anyai nagyanyámé volt ugyanis. A szüleim az esküvőjük után tatarozták, bővítették, és így kaptak egy háromszobás, tágas családi otthont, melyben most egyedül élek. Ketten voltunk testvérek, de a két évvel idősebb testvérem tízéves korában meghalt. A halála után a szüleink féltő szeretettel vigyáztak rám, de én olyan nyugtalan, örökmozgó kissrác voltam, hogy nehéz volt velem zöld ágra vergődni. Nem voltam rossz gyerek, de minden érdekelt, mindent látni, érinteni akartam. A sportot már elemista koromban nagyon szerettem. És nem csak a futballt, mint a legtöbb fiú. Engem a szertorna is érdekelt, mely ehhez a kerekeshez vezetett.

Jó tanuló voltam, jó sportoló, sok mindenben képviseltem az iskolámat versenyeken. A lóugrást valósággal imádtam, és egy tartományi versenyen olyan szerencsétlenül estem a hátamra, hogy gerincsérülést szenvedtem. Azonnal kórházba vittek, és nem találtak súlyosabb sérülést. Néhány nap — és néhány vizsgálat — után derült ki, hogy csigolyatörés és még más is történt az esés során. Az egyik idős orvos már akkor megmondta, hogy valószínűleg sosem tudok többé lábra állni. És igaza volt. A következő nyolc évben tizenegy műtéten estem át. Az apám vállalata fedezte a párizsi kórházi költségeket, de sajnos semmi sem segített. Úgy váltam felnőtté, hogy többet voltam kórházban, mint itthon. És eközben nagyon sokat tanultam, nemcsak a sérülésemről, hanem az életről, felfogásról, gondolkodásmódról is.

Rengeteg hozzám hasonló sorsú emberrel hozott össze a betegségem, valamennyitől tanultam valamit. Legfőképpen azt, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azon nem eszem magam. Emiatt egy kicsit koravén lettem, a húszévesek társaságában sokszor úgy éreztem magam, mintha az apjuk volnék. Amikor az orvosok kimondták, hogy deréktól lefelé béna maradok életem végéig, huszonegy éves voltam. És emlékszem, hogy nem estem teljesen kétségbe. Hazajöttünk, ám az apám néhány hónap múlva meghalt. Anyámmal maradtunk, és ő akkor kezdte el a lakás átalakítását, hogy legyen életterem. Látja, itt minden irányban szabad az út: nincs szőnyeg, nincs küszöb.

Nem akarom azt mondani, hogy az évek során sosem estem kétségbe, hogy sosem kértem számon az égiektől, miért éppen nekem jutott ez a sors. Az anyám, mint egy jó tündér, mindig ott lebegett felettem, és volt annyi ereje, hogy felkészítsen egy esetleges magányos életre. Ha meg akart tanítani, hogyan találjam fel magam egy nehéz helyzetben, mindig azt mondta: gyere, ezt megcsináljuk, ha holnap engem elüt egy autó, ne legyél tehetetlen. Most már tudom, hogy túltengett bennem az élni akarás, hiszen mindig azt hallottam, hogy minden tőlünk függ. Talán így sikerült átvészelnem anyám halálát is, ami életemben először igazán padlóra küldött. De ebből is kikecmeregtem.

Több mint tizenkét éve élek egyedül. Vannak barátaim, akik rendszeresen látogatnak, de nem kérek segítséget. Mindig arra gondolok, mi volna, ha kezeim sem volnának. Lassan mindent megtanultam, még azt is, amiről az ember azt gondolja, hogy nem lehet. Néhány évig még párkapcsolatom is volt. Egészséges, középkorú férfi vagyok, ugyanolyan szükségletekkel, mint mások. Még a tánc is hiányzik. Van a közelben egy kávézó, ahol a kerthelyiségben nyáron zene szól. Ilyenkor kijövök a teraszra, és ha hiszi, ha nem, táncolok. A kerekeimről szárnyakra kapok, és a zene szárnyán szinte repülök az életöröm, a magasság felé. Mert higgye el, a nyomorúságnak is vannak szabályai: meg kell tanulni elfogadni a másságunkat, együtt élni vele úgy, hogy ne legyen minden falat keserű a szánkban. Mert lehetne rosszabb is! Barátaim, ismerőseim vannak, a világhálón bármit elérhetek, ami számomra értékes, érdekes. Az anyám után kapott családi nyugdíj elég arra, hogy lefedje a szükségleteimet. Köszönöm, hogy meghallgatott, mert ezzel a cikkel megnyertem a barátaimmal kötött fogadást, akik azt mondták, nem létezik, hogy megejtem a beszélgetést, és az írásból sem lesz semmi. A cikket majd berámázom!