Vagy fordítva történik, nem figyeltem, amikor erről volt szó. Gondolatban a hazafelé vivő hosszú utcán bandukoltam már. És készültem a délutánra. Sátorozásra az udvarban, paradicsompalánta-locsolásra, a járdát alkotó betonkockák közti résből a fű kiszedegetésére. Melytől smirglipapírrá válik a mutatóujj.

Smirgli.

— Hozzál már smirglit, mert le akarom kenni az ablakot. Feketét, tudod.

Mindig tudta, akit kértek, miféle dörzspapírra van szükség. Ezt csodáltam a felnőttekben, a dörzspapírismereteiket. Guggoltam a lépcsőn, és lehunyt szemmel a napba bámultam. Aztán megnyomkodtam a szemem, hogy narancs színben és pirosban játszó csodálatos mintákat varázsoljon a szemem elé a fény. Zümmögtek a bogarak. Valaki mindig zsörtölődött. Mert nem rakták firnajszba az ecsetet, és megkeményedett.

Firnajsz.

Kence. Nem kulimász, mert az valószínűleg a csiríz, hanem kence. Mifelénk, vidéken csak firnajsz. Attól marad puha az ecset, mellyel finom fehérre kenik az ablakokat. Előtte lesmirglizik, prüszkölnek az asszonyok, aztán leveszik az ablakszárnyakat, és máris kenik, pontosabban, precízebben bármelyik piktornál. Legalábbis nálunk ez így van. Anyám, nagyanyám egyébként is mindent így csinál: glettel, plafont meszel, díszítő csíkot húz a fal és a plafon közé. Választócsíkot. Akár a füzetben, amikor készen van a házi feladat, jöhet a díszítő sor.

Díszítő sor.

Az alsósok füzeteiben ragyognak a díszítő sorok. Arról árulkodnak, hogy szorgalmas és munkájukat jól végző diákok a délután meghatározó részében nem a hangyákat nyomkodták szét a térdükön, nem a nadrágjukat zöldítették be hosszan csúszva a fűben, repülve egy puhácska labda után, nem a könnyű cipőjüket porolták gumit ugrálva vagy sántaiskolát, hanem ott ültek a konyhaasztalnál, és szétrágott ceruzájukkal bőszen rótták a sorokat, osztottak, szoroztak, rajzolták a pöttyöket:

Vagy szöveges példákkal bajlódtak:

— Józsi bácsinak van 14 barackfája. Ebből 3 kiszáradt. Hány indult rügyezésnek a tavasszal?

Vidéki utcákon hosszan nyúlnak meg az árnyékok, hosszú ideig tart a hazafelé vezető út, lassan múlik az idő, kibomlanak a copfok, zörögnek az elhaladó biciklisek táskájában az üvegek, a két oldalra erősített tejeskannák teteje is meg-megzörren, a közeli tanyákról így hordják be a tejet, házakhoz. Rend van a tájban, fel van söprögetve, a menyasszonyvirágok bokrai között millió méhecske dolgozik lankadatlanul.

A konyhában az aranysárga zsírt a bögrébe öntik, legközelebb még jó lesz. A fehér bögrén kék pöttyök, testén hajszálrepedések. Már nincs használatban. Maszatos ujjal körbe lehet rajzolni a pöttyök kerületét, mintha egy számtanpélda volna. A bögre egy kicsit mindig ragadós, akkor is, ha elmossák, ha kiürül belőle a zsír. Évtizedek múlva súrolják csak át szemcsés vimmel a testét, és kerül egy polcra, dologtalanul, féltve. 1890. Ez áll a bögre alján.

— Ha Józsi bácsinak 14 barackfából 3 kiszáradt, akkor hány indult rügyezésnek a tavasszal? A kislány rágja a ceruzája végét. Gondolatban a vidéki város végtelenül hosszú utcáján bandukol. Hallgatja a biciklik puha surranását, a tejeskannák zörgését, a méhek zümmögését, figyeli az aranyszínű, forró olajat, ahogyan a kék pöttyökkel díszített bögrébe folyik.

A világon már semmi sincs, gondolja, ami nem számtan. És végtelenül elszomorodik. A bögre kék pöttyei csúfondárosan fickándoznak a fehér porcelánon. 1890 óta. Tehát mindig is így volt a világ. Öröktől. És örökké így lesz. Minden csak számtan. A kislány bágyadtan lógatja a fejét, kalimpál a lábával. Rászólnak. Abbahagyja. Kifelé bámul az ablakon. Verőfényes tavaszi délelőtt.

— Meghoztam a smirglit, hozza be a szél a férfi hangját. Meg magot is hoztam, sárgarépát. A nő helyeslőn bólint. Feláll. A kislány megszabadultan moccan a széken. Számold ki, szól hátra a nő. A kislány nem érti, miért olyan fontos ez.

— Elküldelek a boltba 14 dinárral. A kenyér 3 dinár. Akkor mennyi pénz marad nálad? A kislány szeme felcsillan. Az anyjával boltba menni, az a legnagyobb gyönyörűség. Nem akar semmit, de mindig kap valamit. Apróságot. Mert másra kell. Másra is, mindig valamire. Koncentrát. Azt kell venni leginkább és legtöbbet ilyenkor. Nőnek a csibék.

Koncentrát.

Senki nem mond tápot, nincs ilyen szó. Csak az apró, csipogó, pihe-puha sárga csibék vannak, melegíti őket a villanykörte. Nyújtózkodós utcákon billegnek a biciklik, csomagtartójukon a zsák koncentrát.

Tavasz van.