Tizenhárom magyar város rendezett 1859. október 27-én, Kazinczy Ferenc (1759—1831) születésnapján centenáriumi megemlékezést. Közöttük Szabadka volt az egyetlen a mai Vajdaság területéről. A németesítő, önkényuralmi rendszerrel irányított, átkos, nemzeti elnyomatást végző Bach-korszak (1850—1859) végén Kazinczy ünneplése jó alkalmat kínált a magyarság tüntetésére, a hazafiság jelképeinek felmutatására, a magyar nemzeti érzések kinyilvánítására a centralizált, neoabszolutista kormányzás ellenében.

1859 októbere után még csaknem száz helyen emlékeztek meg a jeles, irodalmi évfordulóról. (1859 októbere és 1860 januárja között kilencvenhat Kazinczy-ünnepélyt tartottak.) Sőt külföldön is több helyen szerveztek megemlékezést. Kazinczy ünneplését eredetileg Erdélyi János kezdeményezte a Sárospataki Füzetekben, majd a Pesti Napló karolta fel az eszmét, valamint Lévay József tárta a nyilvánosság elé a Szépirodalmi Közlönyben 1857. november 18-án. Akkor még megtörhetetlennek látszott a Bach-korszak, és a Kazinczy-centenárium ünneplése egyértelműen politikai színezetet öltött. Bécsben e kezdeményezésre úgy tekintettek, mint egy olyan rendezvény megszervezésére, amely arra lett volna hivatott, hogy elhomályosítsa a német nyelvterületen zajló Schiller-centenáriumot. Voltaképp a szűk politikai mozgástér eredményezte azt, hogy az irodalmi élet rendezvényei, eseményei váltak a nemzeti érzület megnyilatkozásának színhelyeivé.

Kazinczy Ferenc a magyar irodalom egyik legfontosabb alakja, a nyelvújítás vezéralakja volt. Célja a magyar nyelv korszerűsítése és alkalmassá tétele volt a tudományos és művészi kifejezésre. Számos új szót alkotott vagy honosított meg, melyek közül sok ma is használatban van. Fordításai révén európai irodalmi mintákat közvetített a magyar kultúrába.

A Kazinczy-ünnepségsorozat már magán viselte a kultusz jegyeit: festményen örökítették meg, szobrot állítottak neki, több alkalmi kötetet is megjelentettek, mellyel emléke előtt tisztelegtek. Voltak olyan helységek, ahol a hatóságok nem adtak engedélyt az ünnepre, a közönség mégis igyekezett módot találni az ünneplésre: volt, ahol „szavalati táncestélyt” szerveztek, istentiszteletet, néhol ünnepi vacsorát, alkalmi színházi előadást vagy sokterítékes bankettet. Voltak magánházaknál is megrendezett ünnepségek, melyek rendszerint a nemzetért szóló imával zárultak.

Az országban megtartott ünnepségsorozat nemcsak a politikai és nemzeti egyetértés manifesztálására kínált jó alkalmat, hanem a kulturális egység kifejezésére is. Mindez külsőségekben is megmutatkozott: az ünneplők szívesen öltöttek magyar ruhát, nemzeti viseletet, s a magyar divat kezdett dominálni. A nemzeti jelleg tüntető reprezentálása volt ez. Sok helyütt élőképeket rendeztek, és néhol a magyar címer is megjelent a színpadon. Ünnepi szónoklatok hangzottak el, dalárdák nemzeti énekeket adtak elő. Műsoron szerepelt a Himnusz és a Szózat éneklése. Díszletként hangsúlyos volt a nemzeti lobogók használata, s akadtak helyek, ahol még a lámpák is nemzeti színű fénnyel ragyogtak (!). A vidéki megemlékezéseken rendszerint egy-két helyi műkedvelő alkotása is elhangzott. Alkalmi zeneszámok, versek születtek Kazinczy tiszteletére. A műsor utáni banketteken nem maradtak el a pompás pohárköszöntők sem. Sok helyütt az ünneplésen gyűjtést is szerveztek a Kazinczy-emlékre, illetve a Kazinczy-házra vagy műveinek megjelentetésére.

A déli végeken két helyen volt esedékes 1859 őszén Kazinczy-ünnepséget rendezni: Nagybecskereken és Szabadkán. A temesvári Delejtű adott hírt 1860. február 7-én a becskereki megemlékezésről (mint megtörtént eseményről!). Eszerint az ünnepséget február 6-án rendezték meg a városi színházban, fényes táncvigalom keretében, melynek jövedelmét „Kazinczy Ferenc emlékének örökítésére, és a Kazinczy-alapítvány növelésére” szándékozták fordítani. A hír még büszkén nyugtázta is (!), hogy „a hazafias Nagybecskerek tulajdonképp az egyetlen bánsági város, mely Kazinczyt ünneplé”. Ám csakhamar kiderült az igazság: a február 6-ára tervezett becskereki Kazinczy-ünnepet két nappal korábban betiltotta a hatóság. A becskereki tudósítást ezek szerint előre megírták, s abban mint megtörtént eseményről számoltak be a Kazinczy-megemlékezésről. A hírt a Delejtűből ellenőrizetlenül a Pesti Napló is átvette tudósítva, hogy Becskereken „Kazinczy emlékére s a Kazinczy-alapítvány növelésére, a színházban fényes táncvigalom volt”. Végül a mai Vajdaság területén csak Szabadka ünnepelt! Csak a szabadkai magyarság emlékezett meg a Kazinczy-centenáriumról. A rendezvényről a korabeli sajtó mellett Kempelen Győző is beszámolt az 1859-ben megtartott, magyarországi Kazinczy-ünnepekről szóló kötetében, de megemlékezett róla kötetében Iványi István is, Szabadka monográfusa.

A Pesti Napló tudósítója az 1859. október 27-ei, szabadkai rendezvényről, melyet „kellő önérzettel és ünnepélyességgel tartottak meg”, az alábbiakat írta: „A színházban előadatott ez alkalommal: a néphymnusz Kölcseytől, dalolva az egész dalszíntársulat férfi és női személyzete által; Vörösmarty Szózata szavalva Dézsi által; Szerelem és örökség Szigetitől; s végre — a Kunok egy felvonása, mely előadás teljes kivilágítás mellett, ünnepies közönség előtt folyva le, egyszersmind a felejthetetlen Hegedűsné emlékkövére is fele jövedelmet eredményezett. Színház után egy száz terítékű bankett adatott a kaszinóban, mely alkalommal Kazinczy emlékére néhány jeles, alkalmi toast mondatott el, melyek tanúságára szolgálhattak e város szellemének hazafiasságára nézve.”

Az eseményt hírben a Hölgyfutár is hozta, leszögezve, hogy Kazinczy ünneplése a szabadkai színházban „szép és lelkesült” volt, azaz „oly ünnep volt, mely egészen méltó a hazafias érzelmű Szabadkához”. A Vasárnapi Ujság pedig a Pesti Napló tudósítása alapján számolt be olvasóinak az eseményről.

Kempelen Győző a már említett kötetében a korabeli napilapok tudósításai alapján számolt be a szabadkai Kazinczy-ünnepélyről. Utóbb pedig Iványi István foglalta össze az eseményt 1886-ban, Szabadka szabad királyi város monográfiájának első kötetében. Ebben olvassuk, hogy „1859. okt. 27-én Kazinczy Ferenc századik születésnapját ülte az ország. E hazafias ünnepélyben városunk magyar érzelmű fiai is részt akarván venni, itthon is rendeztek kis Kazinczy-ünnepet a színházban, ahol Szabó József, az akkori helybeli színtársulat igazgatója, alkalmi költemény elszavalása, a Szózat és a Hymnus eléneklése után, Szigligeti Szerelem és örökség című színművét és Császár Ferenc Kunok dalművének második felvonását adatá. — Erre fényes lakoma következett a kaszinó-egylet helyiségeiben, amelynél különösen Karvázi Zsigmondnak és Czorda Bódognak a nemzet és irodalmának felvirágozására mondott, alkalmi pohárköszöntéseik tűntek ki. Mukics Ernő ez ünnepélyről kis Szabadkai Kazinczy-Emlény-t nyomatott ki, s ennek összes, tiszta jövedelme, 69 frt 26 kr. a városi szegény alapra fordíttatott.”

Tehát a centenárium maradandó emlékeként a szabadkaiak egy Kazinczy-füzetet is megjelentettek. A 25 oldalas aprónyomtatvány szerkesztője Mukits Ernő szabadkai ügyvéd, a városi képviselő-testület tagja, utóbb országgyűlési képviselő volt. Hogy némi köze volt az irodalomhoz, azt az a tény is bizonyítja, hogy 1852—53-ban a Pesti Napló munkatársa volt, két prózát fordított francia nyelvről, melyek 1858-ban a Nővilágban jelentek meg, mindemellett pedig jeles orátor is, akinek emlékezetesek voltak országgyűlési beszédei. A kiadvány tanúsága szerint „kiadták többen”, ami nyilván a nyomdaköltségek fedezésére vonatkozott. Egyébként e munka Bittermann Károly tipográfiájának munkáját dicséri. Egy példány ára (díszkötésben, Kazinczy arcképével) 1 forint volt, fűzve 30 krajcár.

E szabadkai nyomtatvány néhány hónappal az ünnepség után, 1860 februárjában látott napvilágot. Benne foglaltatott a szabadkai Kazinczy-ünnepély programja, de Várady Gusztáv Kazinczyhoz intézett alkalmi költeménye is. Mégis, a legnagyobb kuriózuma a díszkötéses változat fedőlapja volt. Az a Kazinczyt megfestő Heinrich Thugut alkotásának „gyönyörűen készült photograph mása” volt. E fénykép pedig a híres, budapesti Simonyi Antal (1821—1892) fényíró munkája volt, aki annak idején Váci utcai műtermében a magyar közélet nagyjait fotografálta, Batthyány Lajost, gróf Andrássy Gyulát, Arany Jánost, Jókai Mórt, Szendrey Júliát és másokat. Simonyi a XIX. században egyik legjobb és legnagyobb formátumú fényképésze volt Magyarországnak. Nos, a Heinrich-képről készült jó minőségű fotoreprodukció kuriózuma abban rejlik, hogy előhíváskor véletlenül „megfordították”, amellett a művész nevét sem tüntették fel. Csupán a belső címlap árulja el, hogy e munka „Simonyi fényirodájából” jött ki. Nagy a valószínűsége annak, hogy a képviselőként Pesten sűrűn megforduló Mukits közvetítésével jutott el Simonyi fotója Szabadkára, és került az alkalmi Kazinczy-füzet borítójára. Az mindenképp bizonyos, hogy e szabadkai aprónyomtatvány ma már igazi ritkaságnak számít.

Mint Fábri Anna fogalmaz, a Kazinczy-ünnepségek mint „a politikai zsibbadságból való eszmélés, az alkotmányos élet visszaállításának lelkesült kísérlete csak fokozta a reprezentációs igényt. Az emberek méltóság és erő birtokában akarták érezni magukat, annyi megaláztatás után.”

Forrás: Kazinczy-ünnep Magyarországon 1859-ben. Az irodalma vezérét dicsőítő magyar nemzetnek emlékül írta Kempelen Győző. Nyomtatta Burger Zsigmond, Szeged, 1860, 134.; Bicskei Éva: Viszonyok intézményesülése. Kazinczy Ferenc egy portréjáról. Irodalomtörténet, 2016/1. sz.; Szabadkai Kazinczy-emlény. Új Magyar Muzem, 10/1., 1860; Heinrich Thugut. Művészettörténeti Értesítő, 1957/2—3. sz.; Pesti Napló, 1860. febr. 19.; dr. Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye II. k. Budapest, 1909, 530—531.; Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I. Szabadka, 1886, 517—518.; Delejtű, 1860. febr. 7.; Vasárnapi Ujság, 1859. nov. 27.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 5. k. Budapest, 1897, 1261—1262.; Pesti Napló, 1859. nov. 10., nov. 13.; Hölgyfutár, 1859. nov. 12.; Pesti Napló, 1860. febr. 7., febr. 10., febr. 14.; Fábri Anna: „…újra érez, újra él e hon”. Műhely, 1992/6. sz.; Kováts Dániel: Zempléni Kazinczy-ünnepek 1859-ben. A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve 37., 1999, 657—664.