Mészáros Gábor, a Kosztolányi Dezső Színház színművésze viszont Karton és karfiol címmel monodrámát mutat be.

Ahogy haladunk az utcán a kávézó felé, hogy beszélgessünk, Gábor egy kártyalapot vesz észre az utca kövén. Nézd már, egy kártya. Milyen szép a hátulja! Melyik lap ez? Felveszi. Tök csikó. Hazaviszem. És már négyen ballagunk tovább, a csikó, rajta a király, Gábor és én. Milyen jó, ha az ember észreveszi az apróságokat maga körül. Tolnai Ottó is ilyen — morfondírozom. Nincsenek véletlenek. Aztán leülünk.

* Neked ez az évad már most elég kerek, hiszen nemrég mutattátok be a Felhő a nadrágban című előadást Kokan Mladenović rendezésében, most pedig egy monodrámát készítesz Tolnai Ottó karfioltematikáját járva körül. Mesélsz egy picit erről? Kinek az ötlete volt a monodráma?

— Ez már rég felmerült bennem, és Ottó bácsi költészetével is már régóta szerettem volna foglalkozni. Egy picit mindig megfoghatatlan volt az ő lírája, lehet, éppen ezért érdekelt, és egy olyan motívumot próbáltam keresni, amely szerintem őt jellemzi, ezért válogattam a karfiolos verseiből. Amikor újra megjelent a Világpor, akkor bátorodtam fel, hiszen nyilván sok kötetében vannak karfiolos versek, de ebben különösen kifejezésre jut ez a téma, így főleg ezt vettem alapul, innen válogattam a szöveg nagy részét, valamint a korábban megjelent Tanulmányok a karfiolról című kötetéből. Megpróbáltam elmerülni a költészete által a karfiolban, és így indultam ezen az úton. Ottó bácsival is beszéltünk erről korábban, említettem neki már az elején, örül, hogy a karfiol témával foglalkozunk, és küldött is szövegeket, melyeket tanulmányoztam. Most vontuk be egy picit jobban a munkába, amikor már mi is eljutottunk a tettlegességig, a szövegek lassan színpadra kerülnek. Azt hiszem, meg van elégedve a szövegválasztással, de persze egy szerző biztosan máshogy válogatna.

* A Kosztolányi Dezső Színházban már dolgozatok Tolnai Ottó verseivel, szövegeivel. Urbán András rendezte a Könyökkanyart és a Kisinyovi rózsát is, ez utóbbiban te is játszottál. Ebből készült el utána a Rózsák, mely már mellőzte a szöveget, a képi világa azonban Tolnait idézi. Esztétikailag te is ezt a „rózsás” képi világot gondoltad tovább, vagy kísérleteztek, és egy egészen új irányt vesz majd az egész?

— Vannak dolgok, melyek elválaszthatatlanok Ottó bácsitól és a vajdasági léttől, ezért nehéz úgy hozzányúlni, hogy ne csak ezt az esztétikát képviseld, viszont megpróbáltunk mást is belevinni, főleg az úgyszólván hétköznapi dolgokból kialakított művészet vonalat. Ezt helyezzük előtérbe, mert ez Tolnai költészetét is jellemzi, tehát mindenképp lesznek az előadásban olyan — hozzá kötődő — tárgyak, kellékek, amelyek esetleg a nézőben is azt az érzést hozzák elő, hogy már látta valahol. Emellett új apróságok, szimbólumok után is kutatunk, melyek még jobban beleviszik majd a közönséget és bennünket is Tolnai Ottó világába.

* Folyamatosan többes számban beszélsz. Kik segítenek az előadás előkészületeiben?

— Elsősorban Urbán Andrásnak, az igazgatómnak szeretném megköszönni, hogy bízik bennem annyira, hogy jóváhagyja ezt az ötletemet, és teret kapok a színházban, hogy kísérletezzek, és létrehozzam ezt a monodrámat, amelyben két férfiú van segítségemre, Döbrei Dénes, a rendező és Konstantin Stevanović, aki a zenét szerzi. Elég nagy szerepe lesz a zenének az előadásban. Azt talán nem jelenteném ki feketén-fehéren, hogy az egész egy zenei kísérlet, ám mindenképp nagy hangsúlyt helyezünk a zenére.

* Ha jól tudom, először készítesz monodrámát. Egyedül leszel a színpadon. Nem tudsz a színészkollégáidra támaszkodni, minden felelősség a te válladon van. Ez egy kényelmes vagy kényelmetlen bizonytalanság? Már ha egyáltalán az.

— Veszélye és szabadsága is van ennek, hiszen ugyanúgy megvan a szabadságod, hogy most azt csinálhatsz, amit akarsz, a saját szájízed szerint, de ez a szabadság egyúttal kockázat és veszély is, mert az, amit akarsz, végig jelen van, és nem egy öncélú valamire törekszünk, hanem arra, hogy egy szerethető előadást hozzunk létre. Ez a nehéz benne, hogy önmagad légy, az általad közölt tartalmak pedig eljussanak a közönséghez.

* Sok rendezővel dolgoztál már. Ha egy próbafolyamatot veszünk, melyik részét szereted legjobban?

— Minden fázisnak megvannak a maga szépségei. Az első a teljes bizonytalanságról szól, amikor még nem tudod, mi születik meg a végén az anyagból, a témából. A legnehezebb azonban, s egyúttal a legszebb is, az utolsó hajrá. Erre mindig utólag jön rá az ember. Az utolsó tíz nap, egy hét, amikor már félig pánikhangulat lesz rajtad úrrá, félig pedig egyfajta telítettségérzés, mert mindened tele van az anyaggal, csak meg kellene szülni a rendezővel és a többiekkel együtt. Ezek a nehéz szülések megterhelőek, ám később mindig rájön az ember, hogy mennyire jó volt ez az utolsó egy hét, a hajrá, amikor minden kikristályosodott, leülepedett a történet, és végül megszületett egy előadás.

* Ti általában úgy dolgoztok, hogy színészként is rengeteget hozzáadtok a munkához az improvizációk, beszélgetések által. Szereted ezt a fajta munkát, vagy jobban örülnél egy klasszikusabb formának, mely során a kezedbe adják a szövegkönyvet, és közlik, hogyan mondd, melyik oldalról gyere be, hogyan emeld a kezed?

— Nincs tapasztalatom ebben a másodikban. Szeretem a munkát így, ahogy van. Jó részt venni a kísérletezésben, a keresgélésben, a kutatásban. Ezt én itt, a Kosztolányi Dezső Színházban ismertem és tanultam meg. A színésznek azonban egy ponton fel kell ismernie, hogy rendben, eddig együtt voltunk, ötleteltünk, de most félre kell ezt tenni, és átadni magam színészként a rendezőnek, mert eljött a pont, amikor már rá kell bíznom magam. Ha ezt a színész nem ismeri fel, akkor nehezen tud továbblépni.

* Egy kicsit beszéljünk a népzenéről is, hiszen előbb volt jelen az életedben, mint a színház, és mindmáig benne van. Néha gyakrabban, néha kevésbé. Zenekarod van? Vagy vándorolsz, s ott muzsikálsz, ahol éppen kell?

— Az együttesem, a Gondűző, az Akadémia kezdetével megszűnt, azóta nincs is állandó zenekarom, viszont mindig van egy-két ember, akivel szívesen muzsikálok, most főleg a Véka csapatával. Vajdaságban ugyanis az történt, hogy a nagybőgősök külföldre emigráltak, ezért én magam a brácsáról áttértem a nagybőgőre, mert most erre van szükség. Így amikor már valóban nincs senki, aki játsszon, elhívnak engem, és ha ráérek, megyek is szívesen. Viszont ebben nagyjából ki is merül a népzenei oldalam. Járok persze táncházakba, elmegyek népzenei műsorokra is, ám minden idő függvénye, melyből néha igen kevés van.

* Hát igen... Azt is tudom, hogy szeretsz barkácsolni s a ház körül tenni-venni. Ez szabadidős tevékenység, mely kikapcsol, vagy muszájból csinálod? Hiszen tudjuk, hogy a mesterek díjszabása, bizony, elég magas...

— Egy picit mindkettő. Nagyon szeretem a kétkezi munkát. Azt a tevékenységet, amelynek szemmel látható és kézzel fogható eredménye van. Ez az én kis materiális oldalam. Főleg fával szeretek dolgozni, viszont nem áll tőlem távol a malter sem. (Ezen azért nevetünk egy sort, mert egy színész szájából ez a mondat igazán érdekesen hangzik.) Egyedül tanultam meg bizonyos munkákat, illetve a mesterektől is elsajátítottam ezt-azt, akik a házunk felújításán dolgoztak. Szeretek otthon bíbelődni, javítgatni, barkácsolni, mert egyrészt kikapcsol, és terápiának is nagyon jó, másrészt pedig azt gondolom, hasznos, sőt, fontos, hogy az ember értsen a fizikai munkához is, azaz ne kelljen rögtön mestert hívnia, ha valami javításra szorul.

* A sok színházi mellé megérkezett az apa szerepe is. Saját életed előadásának egyik legfontosabb „alakítása”.

— Nagyon jó és izgalmas szerep ez, minden nap új kihívás elé állít, naponta felmerülnek újabb megoldandó dolgok, melyeket szándékosan nem nevezek problémáknak, hiszen ezek ugyanakkora gyönyört adnak, mint amennyi gondoskodást követelnek. Most már hárman vagyunk, ezért az ember ilyenkor egy picit félreteszi önmagát, mert ott van belőled valami, ami meghalad minden mást. Lehet, hogy ez demisztifikációnak hat, de nem az. Másként létezel, miután gyermeked született. A mindennapi tervezgetés kitölti a napjainkat, hiszen Zsófival, a feleségemmel mindketten dolgozunk, Kata lányunk már bölcsis. Nem kellene még annak lennie, de mivel a nagyszülők nem élnek Szabadkán, nem tudnánk őt kire bízni. Viszont azt látjuk, hogy jót tesz neki a bölcsőde, idejében szocializálódik, illetve fejlődik az idősebbek között.

* S amíg sok színész délig alszik, hogy kipihenje egy bemutató utáni buli fáradalmait, addig te ugyanúgy ébredsz másnap is, reggel hétkor.

— Vagy fél hétkor, attól függően, mennyire van hideg. Mert be is kell gyújtani, mire a csajok felébrednek.

* Igaz. Akkor enyhe telet kívánok nektek, és kíváncsian várjuk a színház második fogását, a karfiolt.