Vízilabdaedzés — víz és labda nélkül

Benedek Márk és Ivett. A testvérpár vízilabdázik, a hatodikos nagyfiú három éve, negyedikes húga pedig bátyja nyomdokait követve két éve, a Spartacus Vízilabdaklub színeiben. Hétköznap edzés, hétvégén jobbára meccsek vártak rájuk, Márkra kapusként, Ivettre pedig balszélsőként. Hetek óta kénytelenek nélkülözni a jól megszokott, klóros, hideg vizet, csapattársaikat és edzőjüket — szerencsére azonban otthon együtt edzhetnek.

Amióta a klub, illetve az edző, Tóháti Ádám bevezette a távedzéseket, azóta otthon naponta nyomják a fekvőtámaszokat, a hasizom-erősítő gyakorlatokat, ezek az úgynevezett szárazedzések, melyek normális körülmények között is a program részét alkotják. S a víz nem hiányzik? — kérdem, mire Márk viccelődve rávágja, hogy nem, hiszen ott van a kádban, és egyébként is rengetegszer kell kezet mosni, állapítjuk meg. A társaság azonban mindkettőjüknek hiányzik, bár online sokat beszélgetnek. Viber-csoportban tartják a kapcsolatot az edzővel, oda töltik fel az otthoni edzésekről készített videókat. A meccsek azonban elmaradnak, ezt mindketten nagyon sajnálják, a csapatnak sok alkalma lett volna élesben bizonyítania. Ivett azt mondja, ha holnap vízbe ugorhatnának, nem biztos, hogy ugyanúgy tudna teljesíteni, mint korábban. Márk magabiztosabb, és elmeséli, néhány évvel ezelőtt egy baleset miatt kénytelen volt kihagyni két hónapot, utána viszont ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, bár azt hozzáteszi, hogy a reflexe azért annyi idő alatt alábbhagyott, ám sikerült rövid időn belül az eredeti formáját hozni. Otthon az udvaron sokat mozognak, néha focizni is lehet, a trambulinban pedig ugrálni, szaltózni, a kondíció így biztosan nem csökken — meséli. Én már nagyon várom, hogy ennek vége legyen, és mehessek rendesen edzeni, ahogy azelőtt — tör ki a végén Ivettből.

Egy anya és két kislánya háromszemélyes vállalkozása

Sőreg Anita óvónő, a magyarkanizsai Gyöngyszemeink Iskoláskor Előtti Intézményben dolgozik, emellett óvodai testnevelő specializációt fejezett be, óvodai mozgásos tevékenységeket folytat, mozgásfejlesztő tornát és tinifitneszcsoportokat vezet a helyi Sport- és Rekreációs Központban. Miután ezek a tevékenységek félbeszakadtak, Anita két kislányával az online térben mozgatja meg a gyerekeket.

— A nagyobb lányom, a tizenkét éves, ötödikes Flóra a videós és a médiafelelős, a négy és fél éves kisebb lányom, Anna pedig, aki maga is mozgásfejlesztő tornára járt, és akinek nagyon hiányzott a mozgás, a főszereplő. Ezek a videók mindenki számára elérhetőek, azért csináljuk, hogy más gyerekek is esélyt kapjanak arra, hogy élvezhetővé tegyék a bezártságot, és akár az udvarban, akár a lakásban akadálypályákat készíthessenek olyan eszközökből, amelyek otthon megtalálhatóak. Rengetegen csatlakoztak hozzánk, a mozgásfejlesztő csoportba 34 gyerek járt, ennek a többszöröse követ bennünket, Budapestről is kaptunk visszajelzést, sokan nyilvánosan vagy privát üzenetben osztják meg videóinkat. A gyerekek mozgásigénye hatalmas, főleg így, hogy mindenki kialussza magát, hiszen nem kell óvoda, iskola miatt korán kelni. Azt vettem észre, nemcsak a saját gyerekeimen, hanem más visszajelzésekből is, hogy rengeteg időt töltenek tv, számítógép, okostelefon előtt — ezt használtuk ki arra gondolva, hogy kapjanak egy olyan videót, amely mozgásra készteti őket.

Ha nincs a kajak, az abroncs is megteszi

A zentai Tiszavirág Kajakklub 2004-ben alakult újjá, 52 aktív versenyzője van, héttől huszonhét évesig. Április 4-én kezdték volna Bezdánban a szezont, ez elmaradt, akárcsak a húsvét hétvégéjére tervezett felnőttválogató, majd következtek volna a kisebb-nagyobb regatták, sőt, május 1-jén már a világversenyek, ám a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség egészen augusztusig elhalasztott minden megmérettetést — panaszolja Fehér Csaba, a klub vezetőedzője.

— Ez egy nagyon nehéz időszak, egyéni edzések folynak, aki tud, az a szabadban edz, de sajnos olyan versenyzőnk is van, aki házi karanténba szorult, így ő otthon oldja meg. Mindenkinek specifikus a helyzete, mert mindenkinek más eszközök állnak rendelkezésére, de nagyon találékonyak a srácok, abroncsokkal, kötelekkel, bármivel edzenek. Víz nélkül nagyon nehéz, nekünk most rengeteg kilométert kellene gyűjtenünk, a tavasz mindig a mennyiségről szól, ez most elmarad, visszatértünk a téli alapozó időszakhoz. A legfőbb kihívás a srácok motivációjának fenntartása. Érződik rajtuk, ha nem annyira lelkesek. Van, aki viszont még lelkesebb. A legtöbbjüknek, főként a fiatal korosztálynak, ez nagyon nehéz, próbáljuk a szülőkkel tartani bennük a lelket. Különféle feladatokkal igyekszem őket mindennap mozgásra kényszeríteni, edzőként nagyon kreatívnak kell lennem, elvárom a számszerű visszajelzéseket, volt egy időszak, amikor videókkal is bizonyítaniuk kellett a technikai részeket, azokat kijavítottuk. A közösségi oldalaknak hála folyamatosan tudjuk tartani a kapcsolatot. Ez az időszak mindenképp rá fogja nyomni a bélyegét a sportra, várható, hogy egyes patinás egyesületek be fogják zárni a kapuikat, csődbe kerülnek, vagy nagyon nagy mentőövet kell kapniuk, hogy túléljenek.

Barta Éva első és nagy szerelme a kajak volt, illetve maradt. A húszéves lány tizenhárom éve foglalkozik sporttal. Kajakba alig négyévesen ült be, amint megtanult úszni, hiszen egykor apukája is kajakozott, szerette volna, ha mindkét gyermeke kipróbálja. Meg is szerették, ám Éva testvére az egyetem miatt abbahagyta az edzést — a lány viszont éppen fordítva, a felsőfokú tanulmányait szünetelteti a sport miatt.

— Nem tudtam a kettőt összeegyeztetni, ez a szezon hozta volna meg a döntést, attól függően, hogyan sikerül. Ebből viszont semmi nem lett. Azelőtt három edzésem volt egy nap, két evezés meg egy kiegészítő, kivéve szerdán és szombaton, amikor kettő, illetve egy. Napi négy-öt órát edzettem, nagyon készültem! A májusi juniorválogatón szerettem volna ezt kamatoztatni, meg az áprilisi felnőttválogatón az olimpiára, hogy felmérjem magam a felnőttek között. Próbálok most is napi kettőt edzeni, de nem mondhatom teljes értékűnek azt, amit én egyedül csinálok. Sokkal jobban szeretek csapatban lenni, mert úgy érzem, még nem jutottam el arra a szintre, hogy magamat próbáljam lehagyni. Bár ebben a mostani helyzetben is van valami pozitív: sokkal jobban meg tudom ismerni magamat így, hogy csak magamra figyelek. Az edzővel az első héten egy, aztán kettő, majd heti három challenge-et csinálunk, ezeket teljesíteni kell, méghozzá egyre jobb idővel. Ezek kemények! Az első például 1 km futás, aztán 50 négyütemű, 100 húzódzkodás, 200 fekvőtámasz, 300 guggolás és ezután 1 km futás. Mi szerencsére házban lakunk, így van hol edzenem, mások a lépcsőházban futnak, nekik sokkal nehezebb. Előfordul, hogy valakit elhagy a motiváció — velem is megtörtént, az első hét nagyon rosszul sikerült, eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet, de sikerült átlendülnöm, és úgy vagyok vele, hogy a befektetett munka nem fog kárba veszni!