A többi halandóhoz hasonlóan néhányszor én is kishitű voltam az év folyamán, és bevallom, eléggé gyakran apróságokért zaklattam az égieket. Utólag visszagondolva nevetséges dolgokat kértem tőlük, de azok az adott helyzetben életbevágónak tűntek. A legtöbbször az időjárással kapcsolatban voltak elvárásaim. Mint minden horgász, én is kifogástalan időért esedeztem — az évszaktól függetlenül. Nem könnyű teljesíteni a majdnem laboratóriumi elvárásokat (18-22 ºC-os hőmérséklet, szélcsend, csapadékmentes napszak). Kishitűségem abban nyilvánult meg, hogy az előbbi feltételek kérésekor, melyeket leginkább az előző esti takarodó után adtam tudtára Teremtőmnek, nem igazán bíztam a teljesítésükben. Ezért meleg ruhát, esernyőt, vízhatlan kabátot, gumicsizmát csomagoltam a gépkocsiba, sőt még szőlőzsírt is szél esetére. Általában azonban hiába vittem magammal ezt a sok holmit, a vízparton — kevés kivétellel — a kért időjárás fogadott. Ez még november végére is igaz volt, mert rövid ujjú pólóban horgásztuk végig a Bálint-tavi csukázóversenyt, pedig én a -40 ºC-os hőmérsékletre alkalmas síruhámat is beraktam járgányomba. Most visszagondolva napnyugtakor, a szokásos esti metakommunikáció során illett volna elnézést kérnem, és megköszönnöm a segítséget.

A versenyeken sorsoláskor, amikor belenyúltam a kalapba, természetesen ismét a fenti segítséget kértem, hogy jó helyet húzzak. Ez hol bevált, hol nem, de a köszönet elmaradt, igaz, a korholás is. Az az óhaj, hogy horgászat közben sok vagy nagy halat fogjon az ember (esetleg mindkettőt), horgászberkekben természetes, de ki látott pecást keresztet vetni a parton a nagy hal kifogása után? Pedig a focisták ezt gyakran megteszik gólrúgás esetén. Ezenkívül az is megesett velem, hogy nem volt kellőképpen pontos a kívánságom. Az egyik decemberi csukázóviadalon gyéren kapott a hal. Az egész tavon az első három órában csupán egyetlen ragadozót fogtak. Amikor láttam, hogy csuka nemigen jár arrafelé, sügeres szerelékre váltottam, és a bedobás után — csak egy kapásom legyen! — fohászt küldtem az éterbe. Kérésem meghallgattatott, és néhány percre rá már volt is kapás. Szép, határozott karikaemelkedés, botgörbülés, bevágás, de végül semmi! Előbb elkeseredtem, mert tudtam, hogy ez a hal a dobogóra juttatott volna (ahogyan az a végén be is bizonyosodott), de utána rögtön rájöttem, hogy az óhajom nem volt eléggé precíz. Nem azt kértem, hogy fogjak egy halat, hanem csak annyit, hogy ráncigálja a botomat.

Most, hogy ideiglenesen szögre akasztjuk a halfogó felszerelésünket, illik tisztára törülgetni a botokat, megmosni a sáros csizmákat. És ahogyan a szerszámainkat rendbe tesszük, ilyenkor, karácsony előtt a lelkünket is fényesre kell csutakolnunk. Ennek egyik feltétele a fentebb említett leltár. Most alkalmunk van rá, hogy megköszönjük mindazt, amit kaptunk, akár kéretlenül is: elsősorban a legfontosabbat, magunk és hozzátartozóink egészségét, családunk békéjét és a becsülettel elvégzett munka örömét. Azután jöhet a hála a szép vízparti napokért, az elhessegetett felhőkért, az elcsendesedett szelekért, a kifogott halakért.

Köszönetünk mellett még fogadalmat is kell tennünk, hogy ezentúl nem leszünk önzők (hogy esne le az ellenfelünk hala), nem fogunk elégedetlenkedni, ha a szél fodrozza a vizet, vagy langyos eső mossa arcunkat a tóparton, és legfőképpen nem fogjuk az egész világot mozgató Teremtőnket értelmetlen kérésekkel zaklatni.                                                         

Miután lelkünket imigyen tisztába tettük, helyet foglalhatunk az ünnepi asztalnál, és nekiláthatunk az erre a napra tartogatott legszebb idei pontyunkból készített sült szeletek elfogyasztásának.