Temesvárról futok be, alig élek, nagyon korán kellett ébrednem, hogy a fél 10-es regisztrációra odaérjek az Art Café teraszára. Én és a korán kelés… Közben már az úton forró dróton vagyok Bicskei Katával, az egyik szervezővel, hogy hova érkezzek, ha késnék, hol veszem majd át a kerékpáromat. Kapkodva, egy törülköző alatt sunyiban öltözöm át a kocsimban (a hosszú szoknyát bekapná a lánc). Víz és fürdőruha a táskában, futok. Már hallom Oláh Tamás hangját, aki éppen eligazítást tart az indulás előtt. Átveszem a biciklimet Katától. „Te apuét kapod meg” – mondja. Ó, igazán nagy megtiszteltetés Fufu, azaz Bicskei Zoltán filmrendező vasparipáján futni bele a kanizsai tájba. Néhány hete néztem a Bolondmese című filmjét, a Járásban forgott, s egész biztos, hogy ezen a régi, fekete biciklin is járta kedvenc helyszíneit. Mi azonban a Kanizsai Gyógyfürdő felé kanyarodunk, itt indul ugyanis a Tricikli programja, melynek fantáziacíme: Tolnai – wellness, gyógyító felolvasás 34 fokos gyógyvízben. De előtte egy közös bicajos fotó a fürdő marketingrészlegével, úgy fogadnak bennünket, mint fontos embereket, mint akik most érkeztek egy föld körüli bicajtúráról. Ez nem csoda, kétlem ugyanis, hogy a fürdőben valaha is szerveztek volna irodalmi fesztivált. A zuhanyzás és a fürdősapka használata kötelező. Még soha nem voltam a kanizsai fürdőben, egészen szürreális látvány fogad, ahogy elsőként belépek. Az óriási, itt-ott már az idő vasfoga által megrágott ablakok mögött kint a park hatalmas fái hajladoznak, a medence (egyelőre) tükörsima vizén fordított képükkel. Tamás mindenre gondolt, így a fesztiválozók között műanyagba csomagolt (ahogy mi mondjuk: plasztificírozott) Tolnai-szövegeket oszt ki. Körülnézek, és színes fürdősapkákat látok magam körül, ülünk a forró vízben, mint a japán makákók, és olvassuk Tolnai Ottó szavait A tengeri kagyló című könyvéből. Lebeg a szöveg a fürdő párájában, megpihen a gyógyvíz felszínén. Hangosan kell olvasni, a visszhang és a víz suhogása, úgy látszik, nem a legjobb barátja az irodalomnak. Jól viselkedtünk, ezért némi szabadon felhasználható időt is kapunk a fürdőben. Van, aki beszélget, élvezi a gyógyvizet. Néhányan átmegyünk az olimpiai medencébe úszni néhány hosszt. (Lassan triatlon lesz a tricikliből, már csak futni kellene egy-két kört.)

Gyors szárítkozás, indulunk tovább, a helyszín Martonos – Etnocabana. Jó érzés tekerni, a víz egészen ellazított, nem esik nehezemre a szembeszél ellenére sem ez a néhány kilométer. Előttem Tamás, ő vezeti a sort, szalmakalapjába gyakran kap bele a szél, és le is fújná, aztán kereshetné a töltés oldalában – de ő ennél okosabb, már az út elején rögzítette, így csak fel-le tologatja ő és a szél a kobakján. Lefordulva a főútról valami egészen tömény kaporillat kúszik az orrunkba. Éppen kaporszüret van. Mintha túrós kalácsot sütnének, vagy nem is: mintha tökfőzelékben bicikliznénk. Hát ez imádnivaló. Süt a nap, de nem éget, bár este azért érzem az orromat, s a szám is kiszárad. Ezen nem lepődök meg, nekem nem volt szalmakalapom. Ettől a brutálisan erős kaporillattól (vagy a forró víztől) korogni is kezd a gyomrom.

Délre érünk a helyszínre. Számomra itt már minden ismerős, Szabó Piroska puszival fogad birodalmában, ez a hely valóban egy csoda. A gang, a teraszok, a kert és Piroska gyűjteményei, régi tárgyak, bútordarabok, szőttesek… Nincs, ami nincs. A ház minden egyes sarkában látszik, hogy szeretettel és gondoskodással lett berendezve. Otthonos és kényelmes. Istállóból hálószobát varázsolt, a jászol maga is ágyként funkcionál, a fürdőben dézsa a kád helyett. A teraszon terítettek meg nekünk, házi májas, tonhalkrém, lekvárok, házi kenyér fogadja a kicsit sem fáradt biciklistákat. Néhány falat után indul is a program tovább. Berényi Sárinak megjelent az első verseskötete Nem megváltani jöttem címmel. Most kapja ő is kézhez. Barátnője, Dimitrov Nikoletta faggatja a hűs terasz árnyékában a kötetről, írásról, témákról, nyelvezetről. A versek mellé Berényi alma- és céklalevet kortyolgatunk. A Forum könyvkiadó csapata a beszélgetés közben a gangon kipakolja a könyveket, melyeket a triciklisták meg tudnak vásárolni, dedikáltathatják a szerzőkkel. Sárival nemrég beszélgettem a kötetről, és most jó végre el is olvasni a verseit. Ahogy az lenni szokott, rögtön lett is kedvencem, a Sosemvolt idill című: Apám bogáncsot szed ki a cipőjéből. / Anyám elmegy mellette. / Megáll. / Szó nélkül elkezdi ő is szedegetni, / igaz, sokkal nagyobb mozdulatokkal. / Ez annyira furcsa látvány, / figyelni őket közös célért dolgozni. / Le kellett őket fényképeznem, / hogy megbizonyosodjak róla, / ez nem csak egy természetfilm. / Mint a Tisza meg a Palics, / a szeretet mindig a közelben volt. / De sosem köztük. / Pár megálló egy olyan vonaton, / amire nem lehet jegyet venni. / Ekkor mintha egy pillanatra / kinyílt volna a jegypénztár.

Egy rövid szünet után Bicskei Gabriella és Benedek Miklós kezd bele a beszélgetésbe Gabi Barátnőim, Hágár című könyvéről. A szerzőt nagymamája ismertette meg az Ószövetséggel, édesapja a görög mitológiával, és mindkettőt azóta is imádja. Valamint egy ideje a sivatag és a vándorlás metaforája is foglalkoztatja. Hágár alakja és neve is nagyon tetszett neki gyerekkora óta. Sok női történet szerepel a kötetben, ezért a barátnőim a címben. S a cím alatt a meghatározás: prózaversek. „Sokáig titkoltam, hogy írok verseket, azt mondogattam, ezek nem is versek, hanem prózaversek. A szerkesztő lehet, hogy fricskaként otthagyta” – meséli. A versek többsége 2016–2020-ban íródott, többek között diákjai is ihlették, Papp Katalin és Szabó Réka Dorottya versei. Nem tipikus lányos történetek, nem is saját történetek. „Én csak lányos verseket akartam írni, amiket eltoltam univerzálisabb, mitológiaibb irányba, bibliai szereplőket raktam bele, és ott vannak a témák: sivatagnosztalgia, apokaliptikus félelem, allergia, vándorlás hiánya, idegenség, s még sok más.”

A martonosi irodalmat Terék Anna kötetbemutatója zárja, vele Bíró Tímea beszélget. A Jég című kötet nem könnyű témát nyit, de erről részletesen is beszámolunk majd következő számunkban, így most csak néhány apró személyes gondolat: Például, hogy mennyire szeretem hallgatni Annát. Ahogy beszél, nyugalmat sugároz, még akkor is, ha éppen felpörgött hangulatában van. S amit mond, az mindig elgondolkodtat. „Anna, mikor kávézunk már?” „Jövök nyáron haza hosszabb időre, mondjuk, akkor?” Behajtom.

Most pedig nyeregbe, nincs vége a napnak. Hátszelünk van, alig kell tekerni. Irány egy újabb víz, de most csak mellé, azaz konkrétan rá. A kanizsai strandon, a nagy mólón folytatódik az irodalmi program, a Híd folyóirat fiatal alkotóinak bemutatkozása. Boros Zsófiával, Rekecki Viviennel és Berényi Saroltával Bíró Tímea beszélget. Néha egy-egy motorcsónak hullámokat hajt alánk, hullámzunk a mólón rendesen, ringatózással és csobogással – hullámokkal kezdtük és így is zárjuk a Tricikli irodalmi részét. De a programból még bőven van. A pavilonhoz karikázunk, a Művészetek Háza mellé. Én pedig egy kávé után itt veszek „könyves búcsút” a fesztiváltól.

Amiről lemaradok, az Oláh Tamás Vajdasági magyar színház- és identitástörténetek című kötetének bemutatója, majd K. Kovács Ákos bevezetője a Színház sárból című dokumentumfilmhez (velük Bicskei Kata beszélgetett). Az irodalom ezután tehát filmbe, majd zenébe csap át, hiszen következik a Színház sárból – a Tanyaszínházról szóló dokumentumfilm nyilvános vetítése, az alkotást zárt körben már volt szerencsém látni. Egy film a színházról. Ha úgy nézzük, a színház is általában (irodalmi) szövegből indul ki, tehát egy kicsit mindenhol ott van a szó, a beszéd, az írás.

S hogy teljes legyen a fesztiválhangulat, este koncertet hallgathatott a közönség, a Luma Dui zenekar (Kurina Viktória és Szerda Árpád) dallamai bódították a triciklistákat tovább. Sajnos, az utolsó két programon nem tudtam maradni. Lezártam Fufu biciklijét, s azon gondolkodtam, ez milyen jó nap volt. Mert minden benne volt, amitől egy nap jó lehet: mozgás, művészet, vizek, ízek, szavak, betűk és sok jó ember.