Az egyetemi éveimet végigkísérte Zazie, azaz az EmilRulez zenekar, rajta volt az MP3-as lejátszómon, megünnepeltem a Nagy fenekű nők napját, és ha nem volt Térerő, nem estem kétségbe. S ott volt Hajós András a Heti Hetesben, a stand-up műsoraiban, mert pontosan azt a fajta humort műveli, amelyen nemcsak elmosolyodom, hanem hangosan felröhögök. Andrást, a dalfutárt, a humormestert most végre én is kérdezhettem.

* Kezdjük a televíziózással, hiszen most főleg a képernyőn szerepelsz. Mennyire nehéz elnyerni egy televíziós csatorna bizalmát?

— Nagy változáson megy át a televíziózás. Az internet egyre több figyelmet visz el, és visszahat a kereskedelmi tévékre, melyeknek lépést kell tartaniuk, ezért a magas kattintottságú tartalmakhoz közelítik műsoraikat. Ma már inkább ezek a szempontok vezérlik a programokért felelős vezetőket, és sokkal kevésbé egy műsorvezető személyisége. Ilyenből egyre kevesebbre van szükség, egy nagy élő show levezetéséhez kell jó néhány év rutin és ismertség, viszont egyre nagyobb teret kapnak a feltörekvő fiatalok. Ahogy a neten is, van egy-két jól bejáratott brand, név, de ha jó a tartalom, akkor senkit sem fog érdekelni, hogy ismeretlent néz, sőt! Ez néha még előny is. Magyarországon ráadásul elég kevés a saját fejlesztésű műsor, leginkább bejáratott, világszerte sikeres formátumokat vesznek meg, és azokhoz keresnek megfelelő embert — nyilván a csatorna arcai közül.

* Viszont például a Dalfutár — melyet szintén nagyon sokan néztek — a te saját ötleted alapján készült.

— Igen, éppen azt akartam megmutatni, hogy saját ötlettel is elő lehet állni, melyet az ember magára szab. Ez egy kicsit olyan, mint amikor egy zenész másoktól is énekel számokat, slágereket, de azért saját dala is van. Én is szerepelek egy csomót mások formátumaiban, zsűrizek, hozzászólok, megmondok, vagy éppen cukrászversenyt vezetek, ám akkor egy formátum része vagyok, és ahhoz illeszkedem. Egészen más, ha a műsor a személyiségemből, a szívügyemből fakad. A Dalfutárban teljesen önuralommentesen önmagam lehettem. Ez amellett, hogy szerintem egy jó műsor alapfeltétele, a műsorvezetőnek ilyenkor felér egy nyaralással. Utána sokkal könnyebben végzem el a másik tévés feladataimat.

* Az ember hangulata egyébként mennyire irányítható egy tévéműsor esetében? Hiszen akkor is elvárják, hogy mosolyogj, ha éppen nincs jó napod. Vagy ez — mint egy színész esetében is — gyakorolható, és a rutinnal jár?

— Minden előadónak, színpadi embernek ki kell alakítania a saját technikáját, hogy hogyan kapcsolja be magát. Nincs elvárás, ennél jóval egyszerűbb a helyzet: ha nem vagy jó, akkor nem jön be a közönség. Úgyhogy ez mindenkinek a saját belső meccse, ahol a karrierje a tét. Valamilyen szintig biztosan lehet ezt tanulni, én autodidakta módon a gyakorlatban sajátítottam el, hogyan koncentrálok, fókuszálok, illetve csinálok magamnak jókedvet, ha éppen kell. Én például igyekszem nem teljesen elnyomni a hangulatomat, engedem a valódi személyiségemet, kedvemet, pillanatnyi állapotomat belefolyni az előadásomba. Stand-uposként vagy énekesként ezt meg lehet csinálni, viszont egy színész ezt kevésbé teheti meg. És nekem is vannak olyan feladataim, ahol fegyelmezettebbnek kell lennem.

* A műsorokat nézve egyébként észrevehető rajtad, ha valamelyikhez nincs túl sok kedved, vagy rossz napod volt, s az is leolvasható, melyik áll közelebb a szívedhez. Melyik műsort szeretted leginkább készíteni?

— Nem szeretem, nem is bírom visszafogni magam. Én nem szerepet játszom, nem egy avatarral veszek részt egy műsorban, hanem odamegyek, és én vagyok. A Dalfutárt már említettem, nagyon szerettem és szeretni fogom. Az ének iskolája első évadát is, abban is teljesen önmagam lehettem. És ott voltak persze az első saját műsoraim, a tanulóévek, a Magánszám, a Késő este Hajós Andrással, melyekre szinte senki sem emlékszik, pedig jók voltak. Ám az örök szerelem a Heti Hetes marad, önazonosság szempontjából az volt a csúcs. Ott ideges is lehettem, meg szomorú, meg túlpörgött és bolond, mert az egy csoportos stand-up ülés volt, melybe mindenki belevitte a személyiségét és a mindennapjait. Én ezt nagyon szerettem. A Dalfutárban is próbáltam úgy alakítani, hogy legyenek benne azok is, akiket én szeretek, vagy akik iránt érdeklődöm, mert szerintem az a reality, hogy valódi érzelmeket látunk egy műsorban.

* Ahogy a Dalfutárba is bevitted Csorba Lócit, aki játszik, akit mi mind nagyon szeretünk, és akit te magad is valamilyen szinten felkaroltál, hiszen egy picit löktél rajta. Mással is megtennéd ezt? Felbukkansz más előadók koncertjein is vendégzenészként?

— Nem szeretek a fiatalok körül bábáskodni, nem játszom a nagy öreget, nincs is mire. Lóci kivétel. Vele misztikusan indult a kapcsolatunk, én felfedeztem magamnak őt a neten, nem tudván, hogy ő pedig kiskora óta engem figyelt, illetve az EmilRulezt. Aztán egy munka összehozott bennünket, és azóta barizgatunk. Viszont nagyon okosan még az elején tisztáztuk, hol vannak a határok, mit ne várjunk egymástól, mert nincs rosszabb, mint egy felesleges mentor bácsi. Vendégszerepléseket is ritkán vállalok, néhányszor próbálkoztam vele, különféle előadókkal a Művészetek Palotájában, klubokban, itt-ott, ha hívtak. Írtam egy-két dalt ennek-annak, akár egy egész lemezt is vagy csak dalszövegeket, de valahogy nehezen illeszkedem. Vagy azt éreztem, hogy nekem kevés, vagy azt, hogy én vagyok az a feladathoz. Érzékelem, hogy nagy trend most a szirre-szarra feature-ölés, látom, hogy mindenki csinálja, én is csinálhatnám, de azt hiszem, nekem valóbb, ha a magam útját járom.

* Bábáskodni nem szeretsz. De ajánlanál valamit a most feltörekvő fiatal zenészeknek, énekeseknek, zenekaroknak?

— Azt, hogy ezt a részt már ne is olvassák el! Senkinek az ajánlását, tanácsait ne fogadják meg csak azért, mert azt egy Nagy Valaki mondta. Mindenkitől tanulják meg és el, amit lehet, képezzék magukat, bújják a netet, viszont ne feledkezzenek meg a saját alkotásról sem. Innen, Magyarországról nagyobb százalékban vezet a siker felé az út az eredetiségen, egyediségen keresztül. Epigonok és utánzatok helyett én szívesebben hallgatom az ösztönös, egyedi útkereséseket.

* Jut időd zenélésre, dalszerzésre?

— Most fog jutni rá egyre több, mert csináltam rá időt. Kamaszosan álomszerű terveim vannak, mostanra elkezdett hiányozni a zenélés az életemből, úgyhogy megpróbálok előállni valamivel. De többet nem mondhatok, mert még csak az alapozás fázisa tart. Annyit azért elárulhatok, hogy eddigi élet- és szakmai tapasztalatom alapján nagy eséllyel bukás is lehet a vége, de nem baj, akkor is csinálnom kell, éppen úgy, mint amikor húszévesen az első albumomon dolgoztam, és a kutya sem ismert.

* Az, hogy ismernek és felismernek, átok vagy áldás? Könnyebben nyílnak ki azok a bizonyos ajtók, vagy már nem is érdekelnek?

— Azt hiszem, én ezt már nem tudom, ennyi év után nem érzékelem. Amikor először ismert lettem, lelkileg megerősítés volt, mert én úgy értelmeztem: aha, tehát kell a zeném, a humorom, a dumám, az éneklésem. Fiatalon több szükség van a külső visszajelzésre. Pontosabban, most is szükségem van rá, de nem ez hajt, és a hiányában is megyek tovább a dolgomra. Az ismertség hétköznapi, logisztikai részét mindig inkább nyűgnek éreztem. Csajozni az ismertség előtt is tudtam, a bankban pedig neveltetésem okán úgysem állnék mások elé. De, mint mondtam, ezt már nem tudhatom, mert én belülről nyilván megszoktam, és mára már azt is megtanultam, hogy a szavak mögé látok, illetve tudom, hogy mikor hazudnak nekem.

* Valóban tudod?

— Ja persze, nem biztos. Van egy remek sztorim erről az egészről. Utazás közben egy kisvárosi étteremben ültünk a barátaimmal. Minden szuper, finom és kedves volt. Meg is jegyeztem a többieknek, hogy milyen jó kis hely ez. Erre egy ügyvéd barátom, aki sokat jár arra, azt mondta: Ja, csak hiszed! Ez a legparasztabb, leglehúzósabb hely, csak most itt vagy te, és neked villantanak. Nem tudom, elnézést, én erről nem tehetek. Azt hiszem, ha velem máshogy viselkednek, az nem az én hibám, hanem az ő bajuk. Én csak azért vagyok felelős, ha én kezdek el máshogy viselkedni…

* Heti Hetes. Kinek a humorát szeretted leginkább a csapatból, és miért? Már ha lehet erre válaszolni.

— Erre nem lehet válaszolni. Azt szerettem, amikor zsibongva pörögtünk, mindenki tette a maga dolgát, hozta a saját világát, feszültek az indulatok, és az egész mégis összeállt egy utánozhatatlan, egyedi és sikeres műsorrá. Felvétel után leginkább Bajor Imivel tudtam ellenni. Imádtam őt, ez a legjobb szó, ahogy mindenki más is imádta. Nagyon hiányzik.

* És a Heti Hetes? Hiányzik?

— Inkább úgy vagyok vele, mint egy első szerelemmel, mely gyönyörű volt, visszavágyik bele az ember, viszont az eszével tudja, hogy megismételhetetlen, és fölösleges is azt a lányt megkeresni. Így érzek az EmilRulezzel is meg egy csomó mindennel. Azt hiszem, nem az a siker, hogy erőszakosan ragaszkodunk ahhoz, ami egyszer megvolt. Inkább az érdekel, hogyan lehet fenntartani azt a belső tüzet, amely ahhoz kell, hogy mindig tudjak valami újat csinálni, mindig az életkoromhoz, tudásomhoz és akár a trendekhez képest.

* Ha választhatnál, hol volnál most legszívesebben?

— Tengerparton, pálmafák alatt, a homokban. Én ezt úgy hívom, hogy a Képernyővédő-szigetek. Évek óta nem nyaraltam. Nem kell sajnálni, van szabadidőm, jut időm sportolni meg magamra, mert úgy döntöttem, hogy ebből nem engedek. Viszont olyan nagy, kalandos, agyátmosó élménynyaralás nagyon régen volt. Egyébként, ha nagyon akarnám, biztosan meg lehetne oldani, de valójában nekem elég, ha a gyerekeim élnek át ilyesmit. Mindketten hivatásos sportolók, sokat utaznak, és ilyenkor lélekben velük megyek. Megnézegetem street view-val, hogy hol vannak, és ennyi nekem elég is.

* Vannak napok, amikor Hajós András „egy kicsit a múltjába révedve, mogyorós csokit is majszolva, emléket idéz”?

— Igen, sok, sőt, talán több is, mint kellene. Alapjában borongós lelkialkat vagyok, és pesszimista. Szeretem temetni magam, és sötéten látni mindent. Dolgoznom kell rajta naponta, hogy ne forduljak be vagy ne feszüljek ki.

* Rögtön az elején kikötötted, hogy nem akarsz beszélni közügyekről, de én nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg: miért?

— Én aztán eleget nyilatkozom közügyekről, amióta csak képernyőn vagyok. Mostanában épp nincs kedvem, mert akkora a sz.., hogy sz..os lesz a szám, ha beszélek róla. Ennyi.

* Értem. Köszönöm. És a beszélgetést is.