Helytörténész, néprajzkutató, nyelvész, egyetemi tanár, író. Silling István személye valószínűleg korántsem ismeretlen az olvasók számára. A múltban kiváló kutatómunkáiról vált ismertté, ám az utóbbi időben a nagyobb terjedelmű, mélyebb lélegzetű szépirodalmi alkotások is életművének szerves részévé váltak.

Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén végzett, 1983-ban szerezte meg a nyelvtudományok magisztere fokozatot, majd 1999-ben a nyelvtudományok doktora lett. Gazdag életpályát tudhat maga mögött: tíz éven át magyartanár volt az apatini gimnáziumban, 1986 és 1995 között a Zombori Történelmi Levéltár munkatársaként dolgozott, majd az Újvidéki Egyetem zombori Tanítóképző Karának docense lett. 2006-tól az Újvidéki Egyetem szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karán tanított egészen 2012-beli nyugdíjba vonulásáig.

Silling István (a szerző felvételei)

Most a Hét Nap gondozásában jelenik meg legújabb munkája, a Kallódó történetek, melyet Kanyó Ervin illusztrációi tesznek színesebbé. A kötet a június 11-én kezdődő Ünnepi Könyvhéten is bemutatkozik Budapesten.

Mivel jómagam is Silling István olvasói közé tartozom, s ugyanolyan szívesen veszem kezembe a helytörténeti munkáit, mint a regényeit, különösen vártam a szerzővel való beszélgetést. Az írót kupuszinai otthonában látogattam meg, ahol isteni mákos rétessel fogadott. Egy igen tartalmas és gondolatébresztő eszmecserét folytattunk.

* Önt jó ideig csak kutatóként ismerhettük, ám idősödve egyre inkább a szépirodalom felé fordul munkássága. Mi a különbség a helytörténeti, néprajzi tanulmányok és a regények, novelláskötetek Sillingje között?

– A korábbi műveim jórészt nyelvtudományi, néprajzi, helytörténeti munkák voltak, melyekben főleg a szülőfalum, Kupuszina múltjával foglalkoztam. A nyelvjárások, az archaikus népi imádságok, a helyi vallási szokások nagyon érdekeltek, és én teljességgel átadtam magam ennek. Sokféle oldalról mutattam be ezeket a témákat az évek során, persze maradtak fehér foltok, mert ez egy hatalmas kutatási terület. Tudvalevő, hogy a Magyar Tanszékre jártam, és az ott végzett hallgatókról aligha mondható el, hogy az életük során valamilyen formában ne próbálkoznának írással, szépirodalommal – az egykori évfolyamomról ma hárman is publikálunk. Nos, velem sem volt ez másképp. Az első szépirodalmi alkotásom egy verseskötet volt, melyben az életem, az utazásaim során engem ért impresszióknak adtam hangot. A prózai szövegekkel egészen más a helyzet. A korom, de úgy is fogalmazhatunk, hogy az öregségem miatt nagyon beszűkült a mozgásterem, és ez a COVID-járvány idején még hatványozottabban igaz volt. Ilyen körülmények között kezdtem el ismét azon gondolkodni, hogy szépirodalomba kellene vágnom a fejszémet.

* Írásaiban, noha cselekményük jórészt fiktív, mégis felismerhetők a valóságra alapuló elemek, személyek, történetek. Aki egy kicsit is jártas a helytörténetben, az könnyedén ráismer bizonyos dolgokra. Erről mit tudna mondani?

– Nagyon nagy hatással voltak rám azok az évek, amelyeket a zombori levéltárban töltöttem. Akkor ismertem meg igazán a várost és azt a különösen gazdag közösséget, amelyből például Herceg János az egész életművét létrehozta. A János bácsival való beszélgetések nyitották fel a szemem azzal kapcsolatban, hogy a zombori és a nyugat-bácskai művészek életművét kutassam. Herceg szerkesztette a Kalangyát, és ebben több helyi íróról, festőről is beszámolt. Én érdeklődtem ezekről a személyekről, ő pedig készségesen mesélt nekem. Ezek a történetek nagyon jelentős ihletői az írásaimnak. Emellett a Bácska című Monarchia korabeli hetilapot is nagyon sokat forgattam, melyből kijegyzeteltem a számomra érdekes művelődéstörténeti cikkeket. Ezekre a történetekre tértem most vissza, nem félretéve a néprajzkutatói tudásomat sem. A most megjelenő regényeimben, novelláimban – így a Kallódó történetekben is – nyomokban felcsillannak a korábbi kutatásaim eredményei. Az eddigi három regényem és két novelláskötetem valójában a múltunk művészeti életének feltárói, melyekben az én néprajzkutatói énem is megjelenik. A két műfaj között nem vész el a szerző – mondhatom így is. Benne van a szépirodalmi írásban is az, amit a néprajzos kikutatott. Sok fikcióval megtűzdelt emlékezések ezek. Természetesen nem a valóságot jegyeztem le csupán, mert nem dokumentumregényeket írok, de a gerince egy-egy írásnak lehetséges, hogy valóságalapú. Hangsúlyoznám, hogy lehetséges, mivel nem okvetlenül a fő cselekményszál vagy a főszereplők a valóságosak, hanem előfordul, hogy valamely mellékszálon vagy mellékszereplő által köszön be a realitás, a történelmi múlt. A fikció mindenképp erőteljesebben van jelen, noha valamikor már-már teljesen felismerhetők egyes művészek, akik a városban alkottak.

A szerző az új kötet borítótervét mutatja

* Több könyvének elolvasása után számomra kitűnik, hogy a szülőföld mellett a szerelem és a művészet is központi témája a műveinek. Jól sejtem, hogy e hármas körül forognak az írások szereplői, cselekményei?

– Igen. A szülőföld elválaszthatatlan része az életemnek. Kupuszinán születtem, és immár hetvenhat éve itt élek. Ezalatt nemcsak szemlélője, hanem aktív résztvevője is voltam a falu életének. Nem is akarok elszakadni tőle, mert mindaz, ami vagyok, ebből a világból táplálkozik. A szerelem szintén meghatározó motívum. Talán a verseskötetemben jelenik meg a legközvetlenebbül, de a prózámban, a regényekben és a novellákban is fontos szerepet kap. Hiszen nincs olyan emberi sors, amelyet ne érintene meg valamilyen formában a szerelem: valamilyen nyomot mindenkin hagy. A történeteim szereplői sem kivételek ez alól. Az ő döntéseiket, vívódásaikat és életútjukat gyakran éppen ezek az érzelmi kapcsolatok alakítják. Az egyik kritikusom egyszer tréfásan megjegyezte, hogy bizony nem vagyok szégyenlős, amikor szerelmi jeleneteket kell megírni, és meglehetősen szókimondóan ábrázolom a légyottokat. (Nevet.) A művészet, mondhatni, egész életemet végigkísérte. Nem csupán érdeklődési kör volt, hanem mindennapi valóság. A családunk életében különösen fontos szerepet töltött be a képzőművészet. A feleségem amatőr festőként mindig arra törekedett, hogy műalkotások vegyenek körül bennünket, és ez a szemlélet rám is nagy hatással volt. A lányom szokta tréfásan mondani, hogy ő valóságos múzeumban nőtt fel, és a mesekönyvei helyett az Ortutay-féle Magyar néprajzot lapozgatta gyerekkorában. Ez jól érzékelteti azt a közeget, amelyben éltünk. Mindig fontosnak tartottuk, hogy ne csak könyvekből ismerjük meg a művészetet, hanem személyes kapcsolatba is kerüljünk alkotókkal és alkotásokkal. Számtalan kiállítást látogattunk végig, és szerencsém volt olyan jelentős művészekkel is találkozni, mint Milan Konjović. Különösen vonzottak a zombori és a nyugat-bácskai művészek, a régmúlt alkotói, akiknek munkáiban ugyanazt a tájat, világot fedezhettem fel, amely engem is körülvett. Talán ezért sem meglepő, hogy a művészet az írói munkásságomban is rendre felbukkan. Olyan meghatározó része lett az életemnek, hogy egyszerűen nem tudnám kihagyni a történeteimből.

Dolgozószobája az ő birodalma

* Az írásait olvasva úgy tűnik, az értékmentést különösen fontosnak tartja. Így van?

– Azt hiszem, ez egyértelmű: természetesen! Nagyon szerves része volt az életemnek már fiatal koromtól kezdve. A középiskolában tanítva, a diákokat is bevontam a helyi értékmentésbe és -megőrzésbe. Elhatároztuk, hogy létrehozunk valamilyen néprajzi bemutatóhelyet, múzeumot a faluban, hiszen mindenki értette és látta, hogy Kupuszinán különösen nagy jelentősége lehet ennek. Annak idején az első kiállításunk régi konyhai edényeket mutatott be, a diákjaim is aktívan részt vettek és segítettek az értékmentésben. Mivel sok embert megmozgattunk, ennek köszönhetően az évek során kialakult egy olyan gazdag néprajzi gyűjtemény, amelyből ma akár egy teljes házat és udvart is be tudnánk rendezni, sőt, különböző korszakokra osztva tudnánk bemutatni településünk múltját. Végül is ezt az értékmentő és -megőrző munkát végeztem egész életemben, néha írásaim által, eszmei értelemben, néha pedig fizikailag is.

Írás közben fontos számára a zavartalan környezet

* Minden írónak vannak különös szokásai. Önnél van az írásnak valamiféle rituáléja?

– Amikor sikerül elkezdenem az írást, akkor szeretném minél tovább fenntartani a lendületet. Ilyenkor tudatosan visszavonulok, bezárkózom a dolgozószobámba, és igyekszem minden külső hatást kizárni. A család már jól ismeri ezeket az időszakokat: a feleségemmel például ilyenkor néha szó szerint csak kézjelekkel kommunikálunk. (Nevet.) Sajnos, a gerincem is megérzi ezeket az írással telő hosszú időszakokat, olyannyira, hogy gyógyfürdőbe kerültem emiatt. Persze ez nemcsak a mostani munkámnak tudható be, egész életemben ülő, mozgásszegény életmódot folytattam, és sohasem sportoltam – ez megbosszulta magát. De én ezt az utat választottam: az írást, a kutatást, az elmélyült munkát. Ez mindig is fontosabb volt számomra, mint a fizikai aktivitás, és ebben a tekintetben hajlandó voltam kompromisszumot kötni. Mert végső soron azt csinálhattam, amit szeretek – és talán ez az, ami minden nehézség ellenére is megtart az emberben egyfajta elégedettséget.

* Mennyi ideig alakul a fejében a történet, mielőtt papírra vetné? Amikor már belemélyed az írásba, megesik-e, hogy elakad?

– Amikor egy téma már megfogalmazódott bennem, és sikerül megtalálnom azt a szereplőt, akinek a személye által el szeretném mesélni a történetet, akkor a novellaírás általában gyorsan halad. Egy-egy rövidebb elbeszélés akár néhány nap alatt is elkészülhet. Ettől még persze előfordulhat, hogy írás közben akadályokba ütközöm, például menet közben rájövök: egy szereplő nem viselkedhet úgy, ahogy eredetileg elképzeltem, vagy egy esemény egyszerűen nem illeszkedik hitelesen a történet világába. Néha logikai ellentmondások is felszínre kerülnek, melyeket meg kell oldani. Az írás valójában állandó mérlegelés és újragondolás is. A regény egészen más műfaj. Ott már nem napokban, hanem években mérhető az alkotás folyamata. Egy nagyobb lélegzetű történet sokkal összetettebb szerkezetet kíván, ráadásul a fikció is jóval nagyobb szerepet kap benne. A fantáziának időre van szüksége ahhoz, hogy felépítse ezt a világot. Az írás mellett a kutatómunka is fontos része a folyamatnak. Különösen akkor, amikor történelmi vagy helytörténeti vonatkozások jelennek meg a szövegben. Ilyenkor nem elég az emlékezetre vagy a képzeletre hagyatkozni, utána kell járni a részleteknek, dokumentumokat átnézni, szakirodalmat olvasni. Jelenleg is egy ilyen helyzetben vagyok. Elkezdtem egy hosszabb elbeszélést, melynek írása szépen haladt, ám a történet közepére érve olyan kérdések merültek fel, amelyek további kutatást igényelnek. Fontos számomra, hogy az olvasó ne találkozzon pontatlanságokkal vagy félreérthető utalásokkal, ezért ilyenkor inkább megállok egy időre, és alaposan utánajárok a szükséges részleteknek. De a legnehezebb pillanatok talán mégsem ezek, hanem azok, amikor egy gondolatmenet lezárul. Az ember megír egy jól sikerült jelenetet vagy bekezdést, mely önmagában teljesnek és kereknek tűnik, és hirtelen azt érzi: innen már nincs hová továbblépni. Pedig a történet még korántsem ért véget. Ilyenkor meg kell találni azt az új gondolatot, fordulatot, mondatot vagy akár egyetlen szót, amely új irányt nyit, és továbbviszi a cselekményt. Az író természetesen nem teljesen szabad ember. A folyóiratoknak, kiadóknak és pályázatoknak gyakran megvannak a maguk terjedelmi vagy szerkezeti elvárásai, melyeket szintén figyelembe kell venni. Meg kell tanulni egy történetet a rendelkezésre álló keretek között elmesélni. De ezt soha nem teherként éltem meg.

A Silling úrral való beszélgetés mindig igazán felemelő

* A magánéletben mit olvas szívesen?

– A napjaim az újság átolvasásával kezdődnek. A Magyar Szónak és a Hét Napnak is előfizetői vagyunk – ezek a „kötelező” olvasmányaim. Emellett szeretem a régi könyveket, most például az 1947-ben megjelent Téglák, barázdákat vettem elő, azt olvasgatom. A zEtna és az újra megjelenő Híd folyóiratot, valamint a Létünket is rendszeresen szemezgetem. Nem mellesleg szerbül is olvasok, Dragan Velikić a kedvencem, aki nagyon jó történeteket ír, alig várom, hogy új könyvet adjon ki. A helytörténeti palettán megjelenő újdonságokat is mindig elolvasom, ezek is rendkívül hasznosak számomra.

* Kinek ajánlaná a Kallódó történeteket és más regényeit, novellásköteteit?

– Elsősorban azoknak az olvasóknak, akik látják a múló idő okozta károkat, illetve azt, hogy mennyivel gazdagabb volt az életünk korábban ezen a vidéken. Magam is úgy érzem, hogy értéket mentek azzal, ha ezeket a dolgokat papírra vetem. Különösen fájlalom az eltűnt szépet. Nemcsak azokat az épületeket, portákat, utcákat vagy tájakat, amelyek az évtizedek során megváltoztak vagy eltűntek, hanem azt a szellemi és erkölcsi örökséget is, amely sokszor észrevétlenül kopott ki az életünkből. Gondolok itt az emberi tartásra, a közösségek összetartó erejére, a hagyományok tiszteletére vagy akár arra a sajátos életérzésre, amely egykor természetes része volt ennek a vidéknek.