Sokszor hallottam már azt, hogy az ember a saját kárán tanul. Ezt akkor tudjuk igazán megérteni, amikor mi éljük át a dolgokat, és nem úgy mesélik el. Az én kis történetem a két legjobb barátnőmről szól. Vagyis a volt barátnőimről. Tizenöt évet töltöttünk együtt, mondhatnám, szinte éjjel-nappal. A probléma talán ott kezdődött, amikor befejeztük az általános iskolát. Mindenki más suliba iratkozott, és szétváltak az útjaink. Habár lehet, hogy nem is ez volt a legnagyobb gond?
Egyik alkalommal a barátnőmnél voltunk a szüleimmel. Engem behívott a szobájába. Kis idő múlva az anyukája egy üveg sört hozott be. Meglepetten néztem végig, ahogy az édesanya a 15 éves gyermeke kezébe nyomja a sörösüveget. Szinte szóhoz sem jutottam. Rossz volt látnom, hogy egy kamasz lánynak, aki még mit sem sejthet a világból, az egyik kezében a cigaretta füstöl, a másik kezében pedig egy nagy pohár sör van. Hazafelé anyu elmondta, a barátnőm anyukájával elbeszélgettek arról, mi lesz így belőlünk mire felnőttek leszünk!?
Másnap reggel anya dühösen jött be a szobámba. Elmesélte, hogy az egyik ismerősünk, aki ráadásul a barátnőm rokona, leállította a bolt előtt. Nagyon mérges volt anyura, mert állítólag azt mondta, hogy az ő lánya olyan ittas állapotban volt, hogy alig tudott hazamenni. Persze anyunak fogalma sem volt az egészről. A végén kiderült, hogy az én drága barátnőm anyukája csinálta a botrányt. Az volt a legfájdalmasabb, hogy a 15 évig tartó barátságot pillanatok alatt a kukába dobta.
Az esemény után azzal a tapasztalattal gazdagodtam, hogy a mai világban nem lehet igaz barátot találni. Egy olyan embert, aki meghallgat téged, akiben megbízhatsz. Hiszen földünkön az irigység és a gyűlölet az úr.