Valamennyiünkkel megesett, hogy csalódtunk baráti körünk egyik-másik tagjában. Ezzel kapcsolatban van is egy mondás, mely szerint a barátból lesz a legádázabb ellenség. De olyat, hogy a testvérünk — akivel együtt nőttünk fel, akivel megosztottunk minden rosszat és jót — váljon ellenségünké, már jóval ritkábban hallunk. Béla azt mondja, el sem hinné, ha nem vele történt volna meg.
— A fel- és beismerés olyan sokk volt, hogy talán életem végéig nem heverem ki — mondja lassan, mindegyik szónak hangsúlyt adva. — Igaz, csak az apánk volt közös, de úgy ragaszkodtam hozzá, meg ő is hozzám, mintha ikrek lettünk volna. Nyolc évvel volt idősebb, de amikor iskolába kezdtem járni, eltűnt köztünk ez a különbség, és gyakran magával vitt a társaságába. Igaz, sokat ugrattak a nagyfiúk, a hülye játékaik szereplőjévé tettek, de engem ez nem zavart. A batyus mindig elmagyarázta, hogy a srácok nem rosszak, csak szeretnek más kárára viccelődni.
Az anyám elmúlt harmincéves, amikor férjhez ment apámhoz, az özvegyemberhez, akinek volt egy óvodás fia. Anyám csöndes, halk szavú, szorgalmas teremtés volt, akiről a gyárban, ahol mindketten dolgoztak, soha senki nem mondott semmi rosszat. Apám is jó ember volt, időnként megivott egy-két sört a munkatársaival, de nem volt iszákos. Amikor felnőttem, anyám sokszor mondta, hogy apám egyetlen hibája az volt, hogy túl keveset foglalkozott a fiával, akire az anyai nagymamája vigyázott, amíg apám meg nem nősült. Sokáig azt sem értettem meg, hogy féltestvérek vagyunk, pedig ezt nagyon sokszor hallottam...
Amikor tizenévesek voltunk, apám közölte, hogy szeretné, ha mindketten egyetemre mennénk. A batyus a kereskedelmi főiskolát választotta, és Újvidékre került. A kétéves képzést azonban négy év alatt sem fejezte be, így apám megvonta tőle a pénzt, ő pedig visszajött a kisvárosba. Engem mindig a turizmus, az utazásszervezés vonzott, a közgazdasági középiskolában is ezt tanultam. Az egyetemi tanulmányokból azonban sajnos semmi sem lett, mert a családnak nem volt rá pénze. Akkor rosszulesett, de hamar túltettem magam a csalódáson, és vendéglátói továbbképzésre mentem. Egy év után szakképzett pincér lettem, és elég gyorsan munkát is kaptam. Habár nem ez volt az álmom, nagyon hamar megszerettem. A bátyám viszont nem találta fel magát. Számtalan munkahelyen próbálkozott, ám néhány hét múlva mindenhonnan menesztették. Így hát összeverbuvált a régi iskolatársaiból egy öttagú csoportot, és mindennel kereskedett, amivel csak tudott. A szüleim nem voltak elragadtatva, de ő azt mondta, számára az a fontos, hogy nem élősködik a hátukon. Semmi bizonyosat nem tudtam, azt viszont éreztem, hogy nem makulátlan a tevékenységük. Megpróbáltam figyelmeztetni, ő azonban azt mondta, én csak pincérkedjek, ne törődjek az ő munkájával.
A hatalmas infláció idején, 1992—1993-ban munkavezető voltam egy elég jó hírű étteremben. Abban az időben talán egyetlen vendéglátóipari létesítmény sem működött az előírások szerint, így a miénk sem. A vállalat vezetősége engedélyezte, hogy a vendégek a hivatalos ebédeket, lakodalmakat márkában is kifizethessék — ezt természetesen egy külön füzetben vezettük, nem a hivatalos könyvelésben. Fegyverviselési engedélyem is volt, és záróra után az aznapi forgalmat mindig be kellett tennem az igazgatósági épületben levő páncélszekrénybe. Néhány hónapig nem volt semmilyen gond, aztán egy novemberi lakodalom után — mielőtt a vállalat kapujáig értem volna — egy háromtagú álarcos csoport megtámadott, és elragadta tőlem a pénzt tartalmazó táskát. A rablók gyorsan kocsiba ültek, majd eltűntek. Nem volt időm elővenni a pisztolyt, viszont szerintem nem is lőttem volna rájuk, mert ilyet még sosem tettem. A vállalat nem fordult a hatóságokhoz, hiszen elsősorban a vezetőség volt felelős az ilyen ügyvitelért, engem azonban arra köteleztek, hogy az ellopott összeget részletekben ugyan, de törlesszem. Hat évig alig kaptam fizetést. Kértem a bátyámtól annyit, hogy vissza tudjam fizetni a „tartozást”, de ő jót nevetett rajtam, és azt mondta, ha elég okos lettem volna, akkor a pisztoly segítségével még azt is elvehettem volna az álarcosoktól, ami az autójukban volt.
Több mint tíz év után bukott le. A négyéves újvidéki iskoláztatás nem volt ugyanis hiábavaló: minden piszkos ügyéről könyvelést vezetett. Ebből derült ki, hogy engem az ő barátai raboltak ki. Amikor vizsgálati fogságban ült, és meglátogattam, ezt el is ismerte. Bocsánatot viszont nem kért, azt mondta, csak azt lehet átverni, aki hagyja magát, és ostoba. Azóta sem tudok magamhoz térni. A bátyám öt évet ült börtönben, és amikor kiszabadult, külföldre utazott. Apámnak csak annyit mondott, hogy nincs pofája az emberek szemébe nézni. Engem meg sem említett, sőt, el sem köszönt tőlem. És ez talán jobban fáj, mint az, hogy kirabolt.
