Ennek az írásnak az apropóját az adja meg, hogy az eset 1996-ban történt, vagyis most ünneplem életem legnagyobb versenyzői sikerének 20. évfordulóját. Előrebocsátom, hogy nem kérkedni akarok, mert ha jobban belegondolok, azonkívül, hogy jókor voltam jó helyen, semmilyen személyes érdemem nem volt a történésekkel kapcsolatban.
Az akkori nagyon jó versenyzőkkel büszkélkedő klubban még kezdőnek számítottam, és főleg a kisebb jelentőségű sporttalálkozókon indultam. Az első csapatunk a kupatalálkozók réme volt, a modern technikák alkalmazásának köszönhetően. A rakósbot már alapfelszerelés volt nálunk, és a matchbotos horgászat is az erősségeink közé tartozott. A csalik tekintetében pedig a szúnyoglárvák használata által jutottunk nagy előnyhöz finomúszós horgászatkor. A jó eredményeinknek hála minden jelentősebb országos versenyre meghívtak bennünket, és a magyar klubok is szívesen láttak bennünket. Úgy adódott, hogy az év októberében az egyesületünk hivatalos volt a Podgoricán megrendezendő, nagyszabású, nemzetközi skadari trófea kupatalálkozóra. A verseny színvonalát maga a pálya adta meg, hiszen akkor minden második évben ott volt az országos bajnokság, és a jó vízismeretnek köszönhetően a házigazdáknak többszörös bajnokaik voltak a helyi Sergej Volkov és Momčilo Mirković révén. Ez a két versenyző szintén többszörös skadaritrófea-győzelemmel büszkélkedett, ezért a verseny előtt csak az volt a kérdés, hogy melyikük lesz a következő nyertes. A találkozó nevében szereplő trófea pedig az olaszországi aranyművesek ajándéka, egy színaranyból készült, 40 gramm körüli plakett volt. Ezt kapta a pályagyőztes az érmeken és a serlegeken kívül. Az egész rendezvény igen fontos városi eseménynek számított, és ezért magas színvonalon lett megszervezve, s nagy médiaérdeklődés közepette folyt le minden évben.
Úgy hozta a sors, hogy roppant nehezen állt össze a csapatunk a montenegrói útra. A harmadik versenyző személye szinte az indulásig kérdéses volt, utolsó szalmaszálként nekem kínálták fel a lehetőséget. A kíváncsiság és a kalandvágy pedig felülkerekedett bennem, és rábólintottam. A fő gondot az utazás okozta, hiszen a Belgrád—Bar vasúti járattal mentünk. Mostani szemmel szinte elképzelhetetlenül kevés felszereléssel indultunk neki ennek a nagy versenynek. A botok közül egy hétméteres spiccet és két matchbotot tettem a zsákba, meg a merítőszák nyelét. Egy piacon vett, lengyel kerekes táskába pedig az aprószerszámokat és az összecsukható széket, valamint a szintén összehajtható műanyag keverőedények kerültek az etetőanyag mellé. A csontivariációkat egy hűtőtáskában vittük, jegestasakok között. Ezeken a húsz kilón aluli csomagokon kívül csak váltó sportruhát és cipőt zsúfoltunk egy kisebb táskába. Így is vásárosok látszatát keltettük a vonaton.
Maga a pálya a Skadari-tavat átszelő Belgrád—Bar vasútvonal töltésén helyezkedik el, így meg kellett szokni a hátunk mögött néhány méterre eldübörgő szerelvények robaját. Persze a horgászhelyek csak gyalog közelíthetőek meg a vasúti sínek mentén, és nem kis veszéllyel, tekingetéssel járt a helyfoglalás. A hatalmas, kristálytiszta vizű tó mélysége 4-5 méter volt, de eléggé tagolt, kőtömbökkel és mélyedésekkel tarkított mederfenékkel. Itt kellett volna nekem, egy sekély tavakhoz szokott bácskai pecásnak halat fogni. A tréningre szánt időt inkább nézelődéssel töltöttem, igyekeztem kilesni, hogy a többiek mit csinálnak. Ebből nem származott sok hasznom, mert a versenyzők csak lógattak, de halat nemigen láttam. Kiderült, hogy amikor stabil, száraz az időjárás, akkor a halak nem találnak ennivalót a partok mentén, ezért odébbállnak. A nagy fogásokra esős időben lehet számítani, mert a víz ilyenkor a meredek partokról belemossa a tóba a rovarokat és a növényi táplálékot, ezért tódulnak a halak a parti sávba. Mindenesetre vízmérést végeztem, és bevetettem a matchbotot is. Egy kis időre elkezdett ugrálni az úszóm, ám miután kihúztam, azt láttam, hogy mindhárom termetes csontit valami keresztben kettérágta. Pirájákra gyanakodtam, de kiderült, hogy az itt fogható bodorkákhoz hasonló, ljolja nevű halacskáknak van ilyen rossz szokásuk. Valójában ezek voltak a célhalak. Ezekből a leginkább csak kisujjnyi apróságokból kellett 15-20 méter távolból, 5-6 méteres mélységből kifogni akár 100 darabot is.
A másnapi verseny hatalmas esővel, égzengéssel, villámlással kezdődött, ezért kora délelőtt szólalt meg az első sípszó. A második szektor közepét kaptam a sorsoláson, ez valójában a pálya közepe, és ritka rossz helynek számít. A halfogás nagyon nehezen indult, az egész első szektor nem fogott egyetlen példányt sem. Az első órában két 10 deka körüli halacskát zsákmányoltam, melyet a szomszédjaim igen irigyeltek, majd fél órával a verseny vége előtt horogra akasztottam a pálya legnagyobb halát, egy 60 deka körüli domolykót. A mérlegelésen kiderült, hogy 810 grammal én nyertem meg a versenyt a 730 grammos Sergej Volkov és a 710 grammot fogó Momčilo Mirković előtt. Az eredmény meglehetősen meglepő volt, hiszen teljesen ismeretlen versenyző voltam, és először vettem részt a montenegrói kupatalálkozón.
Az eredményhirdetést a televízió is közvetítette, beszélgetést készítettek velem, és a riportert nagyon érdekelte, hogy hogyan tudtunk ilyen jó taktikát kitalálni. Én persze szabadkoztam, és próbáltam elmondani, hogy magam sem tudom, egyáltalán hogyan sikerült halat fognom, de a kérdezőm szerénységnek vélte a magyarázkodásomat.
A fenti esetből nem lehet túl sok tanulságot levonni. Annyit azért sikerült tapasztalatként leszűrnöm, hogy csak az nyerhet, aki részt vesz egy versenyen. Ebből a nem túl nagy bölcseletből kiindulva azóta egyetlen versenyt sem mondtam le, és szerencsémre eddig még semmi sem hiúsította meg a részvételemet.
