A film központi témája Jojo öntudatra ébredése és identitásválsága, szembenézése a nácizmusba vetett, mindaddig megkérdőjelezhetetlen hitével. A Jojo Rabbit egy óriási paradoxonfilm (a legnácibbnak tűnő, mégis náci- és háborúellenes alkotás), mely nem meglepő módon már a plakátjaival kiverte a biztosítékot. Végül persze számos fontos díjjal jutalmazták, köztük a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscarral is.

Képek: www.fest.rs

Már a 2019-ben bemutatott szatíra forgatása is különleges hangulatban telt. Taika Waititi ugyanis a legkevésbé sem volt hajlandó beleszólni a színészei munkájába, hagyta őket kibontakozni, ezért a dialógusok jelentős része spontán improvizáció. Ehhez azonban nagyszerű színészekre és Roman Griffin Davis személyében egy ifjú tehetségre is szüksége volt, akinél jobb gyerekszínészre nem is oszthatták volna a naiv és ártatlan Jojo karakterét. Elsát is fontos megemlíteni, Thomasin McKenzie alakításában. Nagyon jól működik a kémia kettejük közt, sőt, kiváló komika lehet majd ebből az ifjú hölgyből a jövőben. A legjobb mégis maga Waititi, aki egy percre sem próbálja rehabilitálni vagy szimpatikussá tenni Hitlert, több ponton is felsejlik, hogy más nem lehet a főgonosza ennek a történetnek.

A Jojo Nyuszi kiváló film, mely egy igazán bátor és egyedi forgatókönyv alapján született meg. Taika Waititi a borzalomtól kezdve a szerelmen át a gyűlöletig mindenféle érzelmi hullámvasútra felülteti a nézőt, sőt inkább saját kezűleg lök le bennünket a mélybe. A féktelen, szenvedélyes érzelemhullámot képes egy perc alatt a nyakunkba zúdítani, mindezt úgy, hogy közben egy Hitler-jelmezben bohóckodik.

Itt van tehát a tízéves Jojo, aki arról álmodik, hogy harcolni fog a szülőföldjéért. Akkora fanatikus, hogy magát Hitlert tartja lelki társának, aki egy képzeletbeli barát formájában manifesztálódik. A tanácsai viszont nem túl jók. Jojo egy baleset miatt otthon marad, és hamarosan felfedezi Elsát, a tinédzserlányt, aki történetesen a nép ellensége. Miközben egyre jobban megismeri, rájön, hogy a zsidó lány korántsem olyan ördögi, mint amilyeneknek a suliban festik le a zsidókat.

Waititi pontosan tudta, mikor jön el az ideje az ilyen vicceknek, ahogyan azt is, hogyan mondhatja el őket úgy, hogy ne váljon ízléstelenné. Közben pedig még arra is képes volt, hogy a világháború mélyebb és ki nem aknázott témáit is felszínre hozza, jelesül a náci ideológia rózsaszín szemüvegét, vagy pedig a lakosság egy csendes kisebbségének aggodalmait. A Harmadik Birodalom tisztjei egytől egyig rendkívül viccesek, de csak addig, amíg a történet drámai fordulatot nem vesz. A németek ugyanis egyre kevésbé bírnak a szövetséges haderővel, a totális megsemmisülést pedig, úgy tűnik, már nem lehet megállítani. A drámaibb képsorokkal bennünket, nézőket arra figyelmeztet, hogy hová vezethet a bárgyú tudatlanság, a fanatizmus és a vak hit. Berlin megrohamozásának ábrázolása például mesterien sikerült.

A Jojo Nyuszira szükség volt, az ellentmondásos vélemények és kritikák ellenére is. Ebben a politikától, véleményvezérektől, fake newstól, közösségi médiától és ideológiáktól fűtött világban fontos volt bemutatni, milyen egyszerű gyűlölködő hangokat vagy bálványokat teremteni, illetve bárkit manipulálni. Vallástól, nemtől és bőrszíntől független üzenetet hordoz Waititi kreatív és bravúros filmje. A legjobb üzenet mégis a reményről szól: igen, Hollywoodban talán van még kreativitás és bátorság, mely hosszú távon képes lesz áttörni a jelenleg olyannyira domináns szellemi nihilt. Jegyezzük meg Taika Waititi nevét, aki a nem túl távoli jövőben (2022) az új Thor-filmmel, később pedig egy saját Flash Gordon-mozival tér majd vissza.