— Lassan harminc éve, hogy összeházasodtunk — mondja az asszony hosszabb gondolkodás után. — A férjemnek annyi rossz döntése volt, hogy a számát sem tudja. Az egészben az a legszomorúbb, hogy mindig úgy tesz, mintha nem értené, mit hibázott, és sosem vonja le a tanulságot. Ez azért van így, mert a rátarti szülei egyetlen gyerekeként mindent megkapott. Ez csak arra volt jó, hogy az ismerősök, a rokonok irigykedve mutogassanak rájuk: nézzétek, nekik minden elérhető. Közben elfelejtettek a fiukkal foglalkozni, sosem tanulta meg, mi a felelősség. Amikor megismerkedtünk, első látásra beleszerettem a magas, jóképű, vidám természetű fiatalemberbe, aki remek társ volt éneklés, tánc, tréfálkozás közben.

Amikor másfél évnyi ismeretség és udvarlás után bejelentettük, hogy összeházasodunk, anyósomék nem voltak elragadtatva. Egyetlen fiuknak biztosan jobb partit szántak. Anyósomék háromszáz személyes lakodalmat szerveztek — de az esküvő után elvették a pénzt, melyet nászajándékba és a forgatáson kaptunk, mert nem tudták fedezni a költségeket. Eleinte albérletben laktunk, majd amikor megszületett az első gyerek, hazaköltöztünk a férjem szüleihez. Mindketten dolgoztunk, három év múlva jött a másik gyerek, és nem is volt gondunk az ország széthullásáig.

Előbb a férjem munkahelyét zárták be. Egy évvel később én is az utcára kerültem. Időközben anyósomék nyugdíjba vonultak, és az ő járandóságukból éltünk. A szülei ezt gyakran a szemére vetették, de sosem előttem. Azt hiszem, ezért akart a férjem mindenáron bizonyítani. És egymás után hozta a téves döntéseket. Magánműhelyt nyitott, és rövid ideig politikával is foglalkozott. Közben egyre nehezebb lett az élet, a gyerekek iskolába jártak, szóval nem volt irigylésre méltó a helyzetünk. Ebben az időszakban a férjem rengeteg ostobaságot követett el — és ezek lassan napvilágra kerültek. Kölcsönkért pénz, megkezdett, de be nem fejezett munkák, nyersanyag, melyet leszállítottak, de ő nem fizetett ki... Anyósomék egyre dühösebbek lettek, és a végén úgy döntöttünk, elköltözünk tőlük. Volt a férjemnek egy unokatestvére, aki a lakodalma után kapott a szüleitől egy berendezett házat. A szülei tragikus gyorsasággal, egymás után haltak meg, ő pedig a feleségével külföldre akart menni, mert mindketten munkanélküliek voltak. Megbízták a férjemet, hogy rendezze a ház körüli teendőket, és azt mondták, amíg haza nem jönnek, nyugodtan lakhatunk a házban, fizetni sem kell, csak törődni az épülettel és a jókora kerttel. Ez óriási segítség volt, végre megkezdhettük az önálló családi életünket. De én még akkor sem tudtam mindent a férjem dolgairól...

A baj akkor kezdődött, amikor az egyik hitelezője anyósomékhoz ment, mert a férjemtől nem tudta behajtani az adósságot. Ebből óriási botrány lett, anyósomék azzal fenyegették meg a fiukat, hogy kitagadják, mert felelőtlen, hálátlan és éretlen. A férjem ezután hozta meg a legostobább döntését: uzsorakamatra vett fel pénzt, és az unokatestvére házát jelentette be zálogként. Erről már csak azután szereztem tudomást, hogy a megjelölt határidő lejárta után az uzsorás egy ügyvéd által felkért bennünket, hogy záros határidőn belül adjuk át a házat. Kétségbe voltam esve, ész nélkül rohangáltam fűhöz-fához, mert a férjemre nem számíthattam. A botrány kitörése után zuhant ránk a lavina: elterjedt az eset híre, és egymás után jöttek, akiknek tartozott. A lakásban szinte már nem volt értékes berendezés, elúszott az összes lánykori ékszerem, az autónk. De mindez csak csepp volt a tengerben. Végül — anélkül, hogy a fiukkal megbeszélték volna — anyósomék eladták a tanyát, melyet apósom örökölt a szüleitől, és abból fizették vissza az adósság jelentős részét. Egy kínos beszélgetés során a férjem azt mondta, ő csak azt akarta, hogy ne csalódjunk benne, és normális életfeltételeket szeretett volna a gyerekeknek meg nekem. Azon az éjjelen öngyilkosságot kísérelt meg, de idejében megtaláltam.

Azóta három év telt el. A legnehezebb feladatom az volt, hogy a gyerekek szemében megőrizzem az apjuk tekintélyét. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy tanult a történtekből. Én hiszek neki, mert szeretem. Nem könnyű az életünk, de együtt vagyunk, és küzdünk. Szerinte elsősorban a gyerekek jövőjéért. Én viszont magamban hozzáteszem: meg a jó szándék vezérelte rossz döntések ellen.

Illusztráció: Pixabay.com