Lajkó Félix negyvenéves. Ha azt mondják, hogy harminc, azt is elhiszem, nem öregszik ugyanis. Titkok ismerője ő, nem is csoda hát, hogy az örök fiatalság titkát is birtokolja. A koncert előtti és a koncert után lecsapódott kép, a várt és a kapott nem egyezett, viszont amit kaptam, az sokkal több és jobb volt a vártnál. Ahogyan már többször elmondtam azóta, igaz, eléggé későn, de nekem megvolt 2014 legjobb koncertje. Megszűnt az idő és a tér, senki nem nézegette az óráját, és senki nem tekingetett hátrafelé.

Félix vendége három díva, a három párka, a három királylány, a három énekesnő, az aranytorkú hármas volt, azaz Csizmadia Anna, Tintér Gabriella és Palya Bea.

A koncert dramaturgiája is tökéletes pontossággal volt felépítve, megjelent a mester egy hegedűvel, és olyan elánnal nyomta, húzta-vonta vonóját a húrokon, olyan feszültség volt a játékában, hogy szinte tapintani lehetett a teremben ülők meg a zene egymásra hangolódását, és valóban, ha elszakad egy húr, néhányan talán még el is ájulnak. De nem szakadt el, és megjelent a régi partner, Brasnyó Antal és óriásbrácsája, következett a füttyös szám, melyet az első két hangból felismert, s üdvrivalgással fogadott a közönség, aztán egy heves improvizatív és virtuóz közös szám, majd érkeztek sorban a többiek.

Csizmadia Annát citera kísérte, de csak lassan kocsis, hogy a kocsi ne rázzon, minket viszont a hideg is kirázott. Van az a hang, amelynek ez sikerül. Illetve vannak azok a hangok. Jött ugyanis Tintér Gabriella, aki úgy énekelte el azt a balladát, hogy nem ember, akinek nem lett egy picit könnyes a szeme, és aki az egyedüli volt a koncerten, akinek sikerült Félixet mosolygásra, szemkontaktusra bírnia.

Fekete ruhában és piros szandálban érkezett Palya Bea, aki játékos hangimprovizációkkal színesítette az estet, és gesztusaival, természetességével olyan volt, mintha már ezer éve volna tagja Félix zenekarának. A muzsika értője és érzője látványosan élvezte a közös örömzenélést, felváltva kísérte egymást az ének és a hegedű hangja. Porteleki László rezes, karcos hangja ellenpontozta az angyali hármast. A Muzsikás zenekar hegedűse/kobzosa öreg motorosként az egyik kedvenc népdalommal kezdett (Rég elhúzták az estéli harangot), mely nem is annyira „népi”, hiszen Petőfi Sándor tollából való, majd a két prímás egy népzenei-világzenei fúziót mutatott be egy közös szám erejéig.

A végén pedig, ahogyan illik, a közös számok következtek, három nőre és négy férfira írva. A vastaps alig szűnt, a közönség nem csalódott, én pedig ezentúl a koncerteken mindig az első sorban fogok helyet foglalni, ott, ahol a fütty „szele” is megérinti néhány kósza hajam szálát.

Aki a tipikus Lajkó-koncertet várta, az talán csalódhatott, de, ugye, mi is az, hogy tipikus... Nem tudom, hogy a fellépő vendégművészeknek köszönhetően-e, de a műsornak sokkal inkább volt népzenei beütése, ami valahogy egészen ünnepélyessé tette a turné első állomását így karácsony előtt.

S ha már karácsony... Ilyenkor sok mindennek szoktunk örülni. Én most annak örülök, hogy van egy Lajkó Félixünk. És annak, hogy nekünk van, nem pedig valaki másnak.

Fotó: Hét Nap/Szerda Zsófi