Lábadi Csilla (3N)

Egérfogó

 Azt hittem, hullócsillag,
pedig lámpa inog a plafonon.
Négy fal köröttem,
a tetejét is rám csukták, nehogy elszálljon a jókedv.
Hallom, ahogy az egerek mászkálnak a padláson
az egyik beleszalad a csapdába.

Boldogság volt a csali,
holnap megkérdezem aput.

Sánta macska ugrik az erkélyre.
Ő léphetett bele, csak valahogy kibújt.

A lámpa még mindig mozog,
bárcsak hullócsillag lenne!
Azt kívánom, dőljenek le a falak körülöttem,
ne jöjjön vissza a macska sem, és ne építsen újakat
a kívánságokból, amik lehullottak az égből.

Huszár Anna (3S)

A FAL

A késő nyári napfény már hosszúra nyújtotta az árnyékokat a kis faluban, az esti hét órát harangozták épp. A madarak nyár végi dalukat énekelték, a fiókák már kirepültek a fészekből. A szántóföldeken learatták a gabonát. Általánosságban véve ez is ugyanolyan augusztusi nap volt, mint a többi, de valahogy mégis minden nap egy lépéssel közelebb vitte az ott élőket a halálhoz, a falut a megüresedéshez. Azok az emberek, akik valaha ott éltek, legfeljebb csak néha járnak haza meglátogatni a még élő rokonaikat, vagy vinni egy csokor virágot a temetőbe halottak napjára, és gyertyát gyújtani értük. A faluban már alig éltek páran, de azok is öregek voltak. A múlt héten is meghalt egy ember. Kiment sétálni a friss levegőre, jött a nyári vihar, és agyonütötte a villám. Ez az egyetlen újdonság történt csak. Ettől csak még nyomottabb lett a hangulat. Ez van. A falu népessége csökken, a temetőé növekszik. Azokban a házakban, ahol már régóta nem lakott senki, az ablakokat kitörte a szél, az udvar gazosodott, az avart már sok éve nem gereblyézte össze senki sem. A szobák falairól mállott a festék, a sarkokban pókok tanyáztak. A konyhában megmaradt néhány széket megette a szú, a kárpitozás szétfeslett. A tető beomlott, a pincét szétmosta az eső, a kaput a rozsda ette meg. Az ilyen elhagyatott házak legfeljebb bűnözők tanyájává váltak, mert ott biztosan nem kereste őket a rendőrség.

Leszállt az este. Az Esthajnalcsillag fényesen világított az égen, és lassan a többi csillag is látszódni kezdett. A sarkon a házban égett a villany. Egy öregasszony állt a tűzhelynél, a tegnapi zöldséglevest melegítette. A kertjében termesztett egy kis paradicsomot, paprikát. Legalább azt nem kell a boltban venni. Az amúgy is permetezett és drága, a nyugdíj meg kicsi. Befejezte a vacsorát, lefeküdt. Egy hét múlva a hajnal már őt is a sírban találta. Az eső mosta a sírját, a szél elfújta a kialudt mécsest, felborította a csekély számú virágcsokrot.

Egyszer, ha majd az ilyen településekből csak néhány összedőlt téglakupac marad, és pár omladozó fal, aki arra jár, rájön-e, hogy valaha ott is éltek emberek? Olyan emberek, akik valószínűleg olyanok voltak, mint mi, csak évtizedekkel előttünk éltek, és más volt a gondolkodásmódjuk. Hogy van az, hogy a leszármazottaink génjeit hordozzuk életünk végéig, de azok közül az emberek közül nem is ismertünk jó néhányat soha? A mi életünk megy tovább nélkülük, és ugyanúgy mások élete is menni fog tovább nélkülünk. Hogy van az, hogy ugyanúgy süt a nap most is, száz év múlva is, és sütött száz évvel ezelőtt is? Miért van az, hogy ugyanúgy süt egy többmilliós nagyvárosban, a 25. emeleti kis lakásban és ugyanúgy egy Isten háta mögötti faluban, az omladozó házfalak közt, ahol már nem él senki?

Bognár Nóra (2N)

Feszülő izmok. Lángoló szemek. Meredek fal...

Amíg mászok, csak a fal és én létezünk. Egy a cél. A csúcs. Magamra vagyok utalva, fel kell találnom magam. Az a rövid idő, pillanat, amely a teljes lényemet követeli, felszabadítja minden egyes porcikámat, leköti minden figyelmemet. A külső tényezők már nem is érdekelnek. Már nem hallom, amit az emberek beszélnek, nem hallok semmit. Csönd. Fókusz, koncentráció. Bíznom kell a partneremben, akivel együtt mászok, hiszen az ő kezében van az életem, s később majd az övé lesz az enyémben. Igen, itt az élet a tét. Ha nem követjük a szabályokat, súlyos következményei lehetnek. Mint a dominóépület: egy rossz mozdulat, és dől az egész. Ennek köszönhetően mindig az egekben jár az adrenalinszintem. Olyan érzés, mint amikor sokáig fejen áll az ember. Csodás érzés. Az a szép, hogy itt több csúcs is van, de mindegyikhez egy út vezet. Ez lehet könnyű vagy nehéz... mindenkinek más. A lényeg ezt megtenni. Mielőtt elindulok, elképzelem magam, amint épp a kijelölt utat mászom, s ilyenkor izgulok, félek, aztán amikor tényleg elkezdem, ez teljesen megszűnik. Már mindent tudok, csak alkalmaznom kell, bár sokszor improvizálok. Jól jön a találékonyság. A nehéz részeknél összeszorítom a fogaim, eltűröm a fájdalmat. Minél nehezebb úton mászok fel, annál értékesebb, s annál nagyobb öröm a cél megkaparintása. Ilyenkor a lelkem is díszbe öltözik, az elmém minden problémát félretesz, a sok stressz hirtelen megszűnik, egyszóval: boldog vagyok. Ez mind szép és jó. No de mi van akkor, ha ez nem sikerül? Akkor nem fülig érő mosollyal fogok járkálni. Ilyenkor összetörök, és elkezdek sírni, vagy egyszerűen csak nagyon dühös leszek. Ha szomorú leszek, azt érzem, fel kell adnom, ilyenkor a sírás teljesen kimerít, szinte érzem, ahogy a végtagjaimból elszáll az erő, és az egészet ott hagyom, mondván: ez nem kell nekem. A másik opció a jobbik, a harag, a frusztráció... Hagyom, hogy a méreg szétáradjon bennem, elöntsön elégedetlenséggel. Ez egy borzasztóan jó dolog, de néha nagyon veszélyes is. Egyrészt jó, mert nem hagyja, hogy feladjam. Még egyszer, s ha kell, százszor nekimegyek, ordítok, ha kell, szabadon engedem az érzéseimet, s addig feszegetem a határaimat, amíg nem sikerül. A veszélyes oldala az, ha fejetlenül megyek neki egy falnak. Nem gondolom át, s a saját testi épségemet kockáztatom, ami nagyon könnyen sérüléshez vezethet. Ezek mind nagyon ijesztően hangzanak, mégsem ennyire szörnyű. Én így élem át a sikertelenséget, más emberek pedig mosollyal az arcukon fogadják el a kudarcot, ez változó. Ezért van az embernek saját kontrollja. Persze az utóhatás a megmérettetés előtti hozzáállástól is függ. Nem mindegy, ha azt mondom, hogy „ezt épp azért is megcsinálom”, vagy önbizalom-hiányosan azt mormolom, hogy „ez úgysem fog menni”. Egy kihívás, mely komoly felkészülést igényel. Ugyanúgy fizikailag, mint lelkileg. Ha komolyan akarok ezzel foglalkozni, akkor nem elég csak heti négy alkalommal gyakorolnom. Hanem sokkal több időt, mondhatni, neki kell szentelnem az egész életem. Minden pillanatban, minden egyes levegővétellel erre gondolok, s ha lecsukom a szemem, látom a mozdulatokat, átérzem az izmaimban. Így az étkezésre is ügyelnem kell, a kondícióra, a relaxációra.

Az emberek azt hiszik, ezzel túl veszélyes foglalkozni. Pedig csak annyira, mint kocsit vezetni. Ha betartjuk a szabályokat, teljesen biztonságos. Emberek ezrei kapkodnak jogosítványért, míg ezt a nagyszerű élményt sosem próbálják ki. Pedig minden korosztály számára ideális. Úgy az óvodásnak, mint a nyugdíjasnak. Ez több mint sport. Ez szenvedély. Ez a falmászás.