Hogy is vót az a huszita bibliával?

Háború előtti irodalmunk nem volt folyamatos. Inkább csak láncszemek magukban. Nem bírt olyan műveltségi háttérrel, mint, mondjuk, az erdélyi vagy a dunántúli. Örökség nélküli szakadt örökösök voltunk. Ez érthető is volt, hiszen a múltban nagyobb hangsúly volt helyezve a kisiparosokra, földművesekre. A nagyvárosi, nyüzsgő élet hiánya, a szellemi központok abszenciája akadályozták az irodalom csírázását. Szenteleky szavaival: „józan, disznó szagú föld”, majd így folytatja: „Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?” A XX. század elején, bár írókat termeltünk, ők máshol bontakoztak ki, valahol, ahol erősebb volt a szellemi élet, így, mondjuk, Kosztolányi, Csáth vagy Herczeg Ferenc is elvándorolt. A centralizálásnak mi ittuk meg a levét az I. világháború után, hiszen minden kapcsolatunk megszűnt a nyüzsgő fővárossal. Mit is mondtam? Örökség nélküli örökösök. Akkor esetleg sajtónkat mondhattuk fejlettnek. Végül is hosszú idő után sikerült kicsíráztatnunk és felnevelnünk az úgynevezett „jugoszláviai magyar irodalmat”.

Jugoszláviai magyar irodalomról 1918 után beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy évszázadokkal előtte nem volt fogalmunk az irodalomról. Irodalmunk egyidős a magyar kultúra írásbeliségével, és a magyarság első nyelvemlékei éppen erről a területről származnak. Bár beszélünk „tájirodalmakról”, ezek is alkotják az egyetemes magyar irodalmat. Lássuk, hogy mi is az, amit Vajdaság adott bele az egyetemes magyar irodalom perselyébe. Első szövegemlékünk a Törökbecséhez közel eső Aracsról származik. A helyieknek csak pusztatemplomként ismert XIII. századi kolostortemplom udvarából előkerült, 1100 körüli faragott mészkőtábla az ún. aracsi kő vagy aracsi dombormű. A bökkenő az, hogy felirata latin nyelvű, és inkább tekinthető a kődarab képzőművészeti, mintsem irodalmi emléknek. Ez csak egy kis sziget. Összefüggő, hosszabb (esetleg könyvnyi) magyar nyelvű szövegemlékekről majd csak a XIV—XV. században beszélhetünk. De ne dobálózzunk a szavakkal, tisztázzuk őket. Mit is jelent egyáltalán szövegemléknek lenni? Szövegemléknek nevezzük azokat a nyelvemlékeket, amelyek a magyar nyelvben hosszabb gondolatsort fejeznek ki egymással összefüggő mondatokban. Csak hogy teljesen tiszta legyen a kép, a XV. század előtti korai (kis) nyelvemlékeinkből — melyek a magyar nyelvű kódexek kora előtt jöttek létre — annyi volt, hogy egy kezünkön meg is számolhatnák őket. Kinek cseng ismerősen a Halotti beszéd és könyörgés vagy az Ómagyar Mária–Siralom? Később is maradtak a vallásos tartalmak, de megjelentek az eretnek szövegek. Nem csoda, hogy az eretnekség a középkori Magyarország déli vidékén volt legnépszerűbb. Hozzá táptalajt a gazdasági és társadalmi élet fejlettsége adott. Gazdasági fejlettségről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy Bácskában a XV. század elején a kaszás aratás sokkal elterjedtebb volt, mint a sarlós aratás — mondhatjuk, európai szintre emelkedtünk, ott lihegtünk Hollandia mögött a sorban. Társadalmi fejlődés volt, hogy nemcsak a gazdag nemesek, hanem a mezővárosi polgárság is küldhette fiait külföldi egyetemekre, ahol megismerkedhettek az új eszmékkel, melyekre egyébként is fogékonyak voltak. És ha új eszmék, akkor az eretnekség a reklámszlogen. Ez leginkább a határ menti vidékeken divat, lásd a boszniai bogumilizmus vagy a szerémségi huszitizmus. Utóbbi lényegesebb számunkra. Egyszer volt, hol nem volt, Kamoncon (Kamenica) élt két magyar nyelvű huszita pap. A prágai egyetemen tanultak, név szerint Pécsi Tamás és Újlaki Bálint. Ők azok, akik elkészítették az első magyar bibliafordítást, melyet a magyarországi huszita mozgalom vetülete termékének tartunk. A szöveg teljes valójában nincs meg, valamikor a XVI. században szívódott fel. A lefordított Ószövetség kisebb könyveit, a négy evangéliumot és a zsoltárokat a Bécsi kódex, a Müncheni kódex és az Apor–kódex őrizte meg. Akkoriban próbatételnek számított a Bibliát fordítani. A bonyolult latin fogalmak lefordítása már magában nehézség, hát még az, hogy a Vulgatához, az egyház által hivatalosnak tartott szöveghez mérnöki pontossággal kellett igazodni, és már kis változtatás is eretnekségnek minősült. Bálint és Tamás tartották magukat a Vulgatához, mégis megbotránkoztatták az egyházat. Szalkay Balázs ferences rendi szerzetes így írt: „Mennyi és mekkora eretnekség vagyon pedig ebben, amint én is olvastam, ezt világi ember el sem számlálhatja… mivelhogy ezt a szólást is: spiritus sanctus, így fordították: zent zelleth.” Ezeken még az sem segített, hogy az egyház által keveset használt Ószövetséget is fontosnak tartották lefordítani forradalmi agitációik miatt. Alátámasztásképpen: a Bécsi kódexben összegyűjtött anyagok egy része a zsidó népnek a hódítók elleni harcait örökíti meg. Az igaz győz, a rossz elbukik.

Két papunk nemcsak azzal írt történelmet, hogy a Biblia szövegét átültette nemzeti nyelvre, hanem azzal is, hogy miképpen tette. Bálint és Tamás pap a Husz János által alkotott reformhelyesírást alkalmazták, alkotva meg itt a mellékjeles írást. Az eddig ismert nyelvemlékek az ismeretlen latin hangok jelölésére több-betűs kapcsolatokat használtak (pl. eu=ö), a mellékjeles írás lényege viszont, hogy a hangok jelét mellékjellel látja el (pl. ť=ty, ń=ny , o = ö) abban az esetben, ha a latin ábécéhez megfelelő hangjelölés nincs. Miattuk lett végül is helyesírásunk betűkapcsolatok és mellékjeles betűk kombinációja.

A fordítás körülményeiről is essen pár szó. 1435–ben Kamoncra érkezett Marchiai Jakab Ferenc-rendi szerzetes, aki különös kegyetlenséggel lépett fel a délvidéki eretnekség ellen. Ha kellett, még az eretnekgyanús holtak sírjait is felforgatta, csontjaikat elégette. A helyiek nagyon nem kedvelték, Bácsi Simon kanonok még egyházi átokkal is sújtotta. 1439 nyarán megpróbálták elkergetni, bár sikertelenül. Két huszita papunk még javában az üldöztetések során menekült el Moldovába — ott terjesztették el a huszita bibliát —, kis túlzással még menekülés közben is fordítottak, lóháton, szótárak és egyéb eszközök nélkül. És bizony, emiatt fordítási hibák is akadtak. Attól még voltak gyöngyszemek. Kihasználták a magyar nyelv adottságait, a szóképzés lehetőségét, és néhol a latin szóhoz több fordítást is alkalmaztak, ha az értelmi árnyalatokat jobban meg akarták különböztetni. Az absztrakció, melyet a Biblia bőségesen tartalmazott, lefordítására közel sem állt rendelkezésre a megfelelő szókészlet, hát nem volt más hátra, új szavakat kellett létrehozni. (Pl. kéncséz = kincseket felhalmoz, sósólat = sóspuszta, császárlat = császárság stb.) De tájszavakat, korabeli kifejezéseket is előszeretettel használtak (pl. Etiópia = Szerecsenország). Ilyen heves szóképzésre majd csak később, Kazinczy és társai nyelvújító mozgalmában lesz majd példa.

Hogy hova is lett valójában a huszita biblia? Nem tudjuk. Korabeli híradások szerint az eretnek könyvek nagy részét elégették. De annak köszönhetően, hogy a kései középkorban az egyház már nem tudott gátat vetni az anyanyelvi bibliák másolásának, hiszen erre annyira megnőtt az igény, a huszita biblia leszármazottjai megmaradtak (pl.: Apor–kódex), melyekből apácáknak másoltak zsoltárkönyveket, vagy olyan szerzetesi kódexek (pl. Döbrentei–kódex, 1508), melyekből Bátori László pálos szerzetes is másolhatott a budaszentlőrinci kolostorban.