MOLNÁR ANNA:
Én is ott voltam a Villa Diodatiban

Amikor átlépem a küszöböt, még nem sejtettem semmit, habár ismertem Byront, tudtam, milyen ember, mégsem volt rossz előérzetem az estével kapcsolatban.

Önfeledt nevetést, szinte őrjöngést hallottam a nappaliból, de még ekkor sem volt semmi negatív előérzetem. Mi tagadás, Byron mindig is hedonista volt, mindig is az élvezeteknek élt, amióta csak ismertem, így nem csodálkoztam, amikor a szobába besétálva megcsapta az orrom a laudanum bűze, borosüvegek mindenfelé, szanaszét dőlve az asztalon. Ismeretlen tekintetekre lettem figyelmes. Egy férfi meg két nő ült mellette, amin eléggé meglepődtem, mert nem említette, hogy vendégei lesznek. Sorban bemutatkoztak: önkívületi állapotuk ellenére a nevüket még el tudták mondani. Shelley, a szeretője, Mary, és annak a húga Claire. Őrült egy társaságnak látszottak. Alighogy leültem közéjük, már töltöttek is egy pohár bort nekem is, amit eszem ágában sem volt visszautasítani.

Telt az idő, vihar közeledett. A szél egyre hangosabban süvített, meg az eső is eleredt. Az alkohol meg a többi szer kezdett eluralkodni az elménken. Beszélgettünk. Egyre furcsább és furcsább dolgokról, amikor Claire felvetette, hogy idézzünk szellemet. Én is helyeseltem, habár legbelül elleneztem a dolgot. Innentől egyre ijesztőbb lett minden.

Körbeültünk, megfogtuk egymás kezét, majd Mary kántálni kezdett valami furcsa, természetfeletti nyelven. A félelem a csontjaimig hatolt, a testem nem tudta abbahagyni a remegést. A kántálás egyre hangosabb és erőteljesebb lett. Már szinte érezni lehetett a levegőben a hangja vibrálását. A lámpák fénye is vibrálni kezdett, hallani lehetett a remegő porceláncsészék csörgését a vitrinben, a szél sikítva süvített be az ablakok alatti réseken, abban a pillanatban szinte már fülsiketítő volt, mígnem egy hatalmas dörrenéssel belecsapott a villám az ablak előtt álló fába. Riadt sikítás közepette ugrottunk szét a szoba négy sarkába. Megdermedtem a félelemtől.

Koromsötét volt az egész villában, csak a pislákoló cigarettavégek látszódtak, síri csend uralkodott el a szobában. Hallottam a szívem féktelen dobogását, majd kiugrott a mellkasomból. Egyszer csak lépteket hallottam a szoba másik végéből, egy hang nem sok, annyi nem hagyta el a torkomat, a rémülettől teljesen megnémultam. Egyre közeledtek a léptek, egy jéghideg kezet éreztem a bokámon, aztán borzalmas erővel húzni kezdett, mindenen át. Hiába ordítottam, senki nem sietett a segítségemre, végül elvesztettem az eszméletem.

Aztán csak arra emlékszem, hogy felébredek a pincében, négy gyertya pislákol halványan egy pókhálós asztalon. Érzem, hogy nedves a talaj alattam, lenézek, akkor látom meg, hogy fehér hálóingem vörösre színeződött a vértől. Claire vére volt, nem az enyém, ez kicsit megnyugtatott, már amennyire ez megnyugtató. Tele volt az egész teste harapásnyomokkal. Hiába üvöltöttem rá, kiabáltam a nevét, meg sem mozdult. Akkor már tudtam, szörnyű dolgot tettünk. Minél gyorsabban ki kellett jutnom a villából.

Aztán felrohantam a lépcsőn, a folyosó végében valami figyelt, bámult rám, így további ész nélküli rohanásba kezdtem, keresve a kiutat. Keresni kezdtem a többieket, minden szobába benyitottam, de az a valami egyre csak követett. Végül az ebédlőbe kerültem, véres kéznyomok borították be az egész falat. Shelley és Mary holtan hevertek a földön, csurom véresen. Nem akartam hinni a szememnek. Ekkor eldöntöttem, én életben fogok maradni. Láttam, hogy az ablak nyitva volt. Odaszaladtam, gondoltam, majd azon kiugrom, de kint zuhogott az eső, és villámok csapkodtak. Nem érdekelt, hogy öt méter magasan voltam, nem akartam, hogy engem is megöljön az a valami. Minden bátorságomat összeszedve készültem az ugrásra, de egy óriási lökést éreztem hátulról, és a következő pillanatban már a földön voltam. Démoni kacaj hallatszott fentről, felülről, majd csend lett. Talán azt hitte, meghaltam. Rettenetes fájdalom nyilallt a jobb lábamba, nem tudtam felállni, úgy éreztem, biztosan eltörött.

Fekve vonszoltam ki magam a villa kapuján, és megkönnyebbüléssel töltött el, mikor megláttam egy apró, pislákoló fényt a másik házban. John volt az, a szomszédban lakott, olajlámpával a kezében közeledett felém.

Persze nem akarta elhinni, amit hallott tőlem, amit zilálva, zokogva elmeséltem neki, azt hitte, mikor kizuhantam, beütöttem a fejem, és ezért beszélek zagyvaságokat, ezért beszélek félre.

Másnap reggel derült volt az ég, John Polidoro kézen fogott, hogy átmegyünk a szomszédba, megmutatja, minden rendben van ott. A kerten át a villa főbejáratáig kísértem. Remegni kezdtem, amikor ott álltunk az ajtó előtt.

Hiába figyelmeztettem, hogy ne menjen be, nem hallgatott rám, egyedül lépett be az épületbe. Soha többé nem láttam őt viszont.

Bognár Nóra felvétele

KOVÁCS DÁVID

Boszorkányszombat

Tolnai Zsigmond felvétele