Két és fél évvel ezelőtt ment nyugdíjba. Nem sokáig kellett azon idegeskednie, hogy vajon mennyi lesz a járandósága. Szerencsére a nyugdíj összegét megállapító ideiglenes végzést egy hét után megkapta. Egy ideig még várta, hogy az ideiglenes után a végérvényes, az „igazi” is megérkezik. Utóbb már meg is feledkezett róla. Azt csak a minap hozta a postás. Leült, mielőtt felbontotta volna a borítékot. Vett egy nagy levegőt, aztán elolvasta.
Forogni kezdett vele a világ. Kevés hiányzott, hogy tegyen egy nagy szívességet az államnak: majdnem belehalt. Agyvérzés kerülgette, mert a papírokból azt olvasta ki, hogy eddig havi 1200 dinárral kapott többet, mint amennyi járna. Ami annyit tesz, hogy visszamenőleg 25-30 000 dinárt vagy annál is többet kell majd visszafizetnie. Hallott már ilyen esetekről, tudta, hogy van ilyen. Mégis villámcsapásként érte: most honnan, miből?
A pánik megbénította, a tehetetlenség elvette minden erejét. Napokba telt, mire úgy-ahogy összeszedte magát: hiába vétlen a dologban, nem tehet róla, ez van. Hosszú napok teltek el, mire lett annyi lelki ereje, hogy még egyszer elolvassa a friss hivatalos papírt meg az ideiglenes végzést is. És döbbenten látta, hogy a papírok szerint nem havi ezerkétszáz dinárral többet folyósítottak neki, hanem 197 dinárral kevesebbet. Döbbenten, mondom, mert a megkönnyebbülés (persze, hogy megörült: nem tartozik!) eltörpült amellett, amit érzett: „Istenem, már a saját szememnek sem hiszek?! Annak, ami itt áll előttem, fehéren feketén? Zsigerből reagálok, ahogy Vučić nyugdíjasainak a többsége? No neeeee!”
Az egyszeri nyugdíjas még ma sem érti, hogy mit nézhetett el annyira. Honnan szedte azt az ominózus 1200 dinárt, amelybe majdnem belepusztult. Ma sem tudja megmagyarázni, hogy értelmes ember létére (eddig annak hitte magát) hogyan terítette le őt is a pszichózis, a jereváni szindróma. A jereváni szindróma: igaz, más előjellel. Annak idején a jereváni rádióról szóló viccek egyike így szólt: a betelefonáló hallgató megkérdezi: — Igaz-e, hogy Moszkvában Volvókat osztogatnak? A válasz: — A hír igaz. Csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban. És nem Volvókat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Nos, egyszeri nyugdíjasunk — itt, a mában, és nem a Szovjetunióban, hanem Szerbiában — pontosan tudja, hogy nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Pontosan tudja, hogy a kormányfő által immár naponta emlegetett nyugdíjemelés nem nevezhető emelésnek (ha egyáltalán sor kerül rá). Hanem egy morzsányi pénzecske (az ő esetében talán éppen 1200 dinár?!) kegyes visszaszolgáltatásának abból a tíz százalékból, amelyet tavaly november óta a nyugdíjasoktól elvesz az állam. Olyan szinten folyik az ámítás és a népbutítás, hogy a Teleshop (ahol lyukat beszélnek az ember hasába, amíg méregdrágán meg nem vesz valami bóvlit) szégyenében elbújhat a belgrádi kormányfői sajtótájékoztatók mögött. A nyugdíjasok többsége pedig elhiszi az osztogatást, valóban beveszi a nyugdíjemelésről szóló hablatyot.
Mások meg — éppen a viccből ismert jereváni állapotok miatt — már ott is fosztogatást, rémeket látnak, ahol szó sincs ilyesmiről. Hiába van ott a papír: fehéren feketén. Ismerősöm, akivel az eset megtörtént, pironkodva bár, de csak azért mesélte el, mert úgy gondolja: ez alighanem tünet. Egy agyonmanipulált társadalom, az emberek lelkiállapotának egyik tünete. Eddig nem értette, hogyan lehetséges, hogy Szerbia lakosságának jelentős hányada jobban hisz Vučićnak, mint a saját szemének, a saját pénztárcájának, ennek az egész szomorú valóságnak. Most fölfogta: a pszichózis nagy úr, senki sem lehet biztos benne, hogy teljesen immúnis rá.
Sajnos saját tapasztalatból mondhatja: átesni a ló túloldalára egyaránt életveszélyes. Akár arra az oldalra bukik le az ember, amerre a legtöbben, akár a másikra.
