Az HBO saját gyártású, azonos című szériája a mai kor Amerikájába helyezi egy házaspár hányattatásait, illetve csavar egyet az eredetin: az Oscar Isaac és Jessica Chastain főszereplésével készült sorozatban felcserélődtek a szerepek. A férfi marad otthon a gyerekkel, és a nő az, aki karrierjét egy jól menő cég élén építgeti. A rendező, Hagai Levi ezzel tökéletesen reflektál az évtizedek alatt felcserélődött nemi szerepekre.

Egy minden szempontból átlagos, unalmasnak mondható házaspár története ez. Jonathan tanárként dolgozik, Mira pedig jóval többet keres nála, ezért kettejük kapcsolatában ő nyújtja az anyagi biztonságot. Csendesen élik nem túl ingergazdag életüket, minden körülményt és napi impulzust tárgyilagosan átbeszélve, egymás érzéseire és hangulatára kínosan — már-már természetellenes módon — odafigyelve. Jonathan sem akarja megbántani Mirát, és Mira sem szeretne balhézni Jonathannal. A férj túlságosan finomkodó, nincsenek határozott kijelentései, inkább magába zárja, amit nem lenne ildomos kimondani. Nekem szinte azonnal a mai nyugati társadalomban tapasztalható, kínosan polkorrekt hozzáállás ugrott be, amiből talán jogosan következik a kérdés: vajon minden esetben az a jó, ha nem foglalunk állást bizonyos kérdésekben, és a végtelenségig igyekszünk elnyomni a bensőnket szétfeszítő, valódi érzelmeket? Szerencsére hőseink is ráébrednek, hogy csak egy pontig képesek megjátszani magukat.

Már az első epizódban láthatjuk, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Nem kell párkapcsolati pszichológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a gyakorlatias férfi és a láthatóan szenvedő nő házasságából már évek óta kihunyt a szenvedély, mely egyikőjüknek minden jel szerint hiányzik. Anyagi szempontból nincsenek gondjaik, és van egy kislányuk is, akiről főként a férfi gondoskodik, amíg Mira dolgozik. Legközelebbi barátaik nyitott kapcsolatban élnek, pedig egy házaspárról van szó: a nő éppen rossz passzban van, mert szakított szeretőjével, a talpra álláshoz pedig férje támogatásában bízik. Mennyire tűnik mindez szürreálisnak? Itt, Kelet-Közép-Európában a legtöbben csak a fejüket csóválnák. De vajon megvan ehhez az erkölcsi fölényünk?

Kép: Vogue.com

Bergman eredetijével szemben Hagai Levi talán már kevésbé vagy egyáltalán nem használta öncélúan saját élettapasztalatait a sorozat és a karakterek megalkotásakor, a történet vezérfonala mégis teljesen valószerű, helyenként fájdalmasan ismerős lehet. Az elnyomott vágyak, a szőnyeg alá söpört problémák idővel felszínre törnek. A titkok kimondatnak, és mindig az a bűnös, aki először vall színt a másiknak. Az HBO ötrészes tévésorozata gyötrő hullámvasút, mégis sugárzik belőle a minőség. Szinte teljes egészében egy kétszereplős kamaradráma, sötét, komor tónusokkal, egyszerű, mégis elegánsan berendezett terekkel és helyszínekkel. Az epizódok elején a színfalak mögé is beleshetünk: az egyes részek minden alkalommal úgy kezdődnek, hogy a színészek egyike bemegy a díszletek közé, beszél néhány szót a rendezővel, majd belehelyezkedik karakterébe.

A Jelenetek egy házasságból egy idillikusnak tűnő kapcsolat igaz története. Mi, nézők is arra kényszerülünk, hogy idővel állást foglaljunk. A néhány hónappal korábbi Netflix-film, a Malcolm és Marie szakításfantáziáihoz képest az HBO sorozata húsbavágóan valóságos és kegyetlen. Sőt, talán még időszerű is: a pandémia több házasságot is próbára tett az elmúlt másfél évben, többen is magukba néztek a bezártság és a kilátástalanság hatására. Kiváló színészek, jó ötletekben bővelkedő rendezés, egy új generáció jelenetei egy házasságból. A világ változhat, de a szerelem akkor is fáj. Bármennyire is igyekszünk letagadni, ha baj van.