Anna egy kötelező COVID-körrel indított. Ahogyan azt az egymást rég nem látott barátok ezekben a tüskefehérjés időkben tenni szokták. Bartis pedig őszintén mesélt aggodalmairól, önmagáról, az országokról, ahol átélte a bezártságot, beszéltek a pszichésen megfáradt emberekről.

— Más lett az életünk. Az egyik legnagyobb nyomás egy ilyen vagy ehhez hasonló járvány. Ha valami még hasonló lehet, az talán a háborús állapot. Komoly pszichés nyomás van az embereken. Megszállja őket az őrület, a vallási fanatizmus. A vírus szinte hittétel lett, olyan kérdés, mint hogy van-e isten. Csak az a különbség, hogy a vírust meg lehet nézni egy mikroszkóp alatt — mondta az író.

Álmok, önismeret, önarckép, fotózás. Szépen ívelt át a beszélgetés, és jutott el az álmoktól a fotózásig. Lehet, hogy fotózni olyan, mint rögzíteni az álmainkat? Bartis Attila időszakosan álmodik, de akkor igen színeset. Aztán vannak hónapok, amikor meg egyáltalán nem.

— Idegesítő dolog, ha az ember nem álmodik. Számontartom az álmaimat. Mindegy, milyenek. S az alkotómunkára is érvényes megállapítás, hogy az azzal jár, hogy az ember olyasmihez nyúl, amihez nem feltétlenül könnyű nyúlnia. Nagyon fontos az önreflexió. Van ebből a vírusos időszakból is önarcképem, mert minden időszakból van. Az emberábrázolás kényes dolog a fotográfiában, kiszolgáltatott a külső, objektív valóságnak. Ha készítek rólad egy jó fotót, mely világhírűvé válik, bejárja a világot, az nagyon jó, de én azt a fotót nélküled soha nem tudtam volna elkészíteni. Ehhez te is kellesz. A tájképhez pedig kell az a táj. A fotó, melyet én készítek magamról, az egy vizuális lenyomat, és nagyon kiszolgáltatott dolog. Az én arcom is része ennek a valóságnak. Kérdés, mennyire vagyok az én, mennyire voltam akkor és ott én, mennyire lesz érvényes rám ez holnap. Szóval nehéz eltekinteni attól, hogy kit, mit ábrázol a fotográfia.

Aki egy kicsit elmélyültebben foglalkozik fotográfiával, az tudja, hogy rengeteg mellékterméke van. A beszélgetők ellenpéldának Vivian Maiert hozták fel, akinek tíz képkockájából nyolc világhírű lett. De ez a világ egyik csodája, ilyenből csak nagyon kevés van. Általában azért nem így történik, s az ember több száz, több ezer képet lő, hogy közte megtalálja azt az egy jó alkotást.

— Az exponálógomb megnyomása csak egy fázisa a fényképezésnek. Az már sokkal előbb elkezdődik. Már akkor, amikor megjelenik benned a szándék, hogy valamit lefotózz. Ott és akkor, abban a léthelyzetben én képet akarok készíteni. Ráadásul van, amit csak sokkal később látunk meg egy fotográfiában. A fotóról változik a legtöbbet a véleményünk az idő múlásával. Mert változik a világ, azzal együtt te is, s amikor készítesz egy képet, nem gondolsz arra, hogy az — mondjuk, a történelmi események miatt — átértékelődik.

Hogy mire is gondolt pontosan, azt egy utazásos anekdotával kötötte össze. Együtt utaztunk Törökországon át Szíria tájai felé, egészen Damaszkuszig.

— 1993-ban egy hónapra Szíriába utaztunk. Nagyon olcsó volt a buszjegy. Isztambulig magyar rendszámmal mentünk, ott török rendszámot kapott a jármű, nem teljesen értettük, mi történik. Amikor kipakoltatták a csomagjainkat, akkor értettük meg, hogy miért is volt ilyen olcsó a jegy. Nagy hordókban gurították ki a buszból az olajat. Akkoriban 4000 forintért lehetett Isztambulba utazni. Mi Kemény István barátommal zakóban, fehér ingben ültünk fel a járműre. A többi utas mind azért ment, hogy bort és aranyat vásároljon Isztambulban. Feszült volt a hangulat, amit nem értettünk, de később elmondták, azt hitték, adóellenőrök vagyunk. Nem, mondtuk, csak hülye írók. Isztambulból egy másik busszal 28 órát utaztunk Aleppóig. Majd onnan Damaszkuszba a sivatagba, a palmürai romokhoz. Tíz tekercs filmet vittem magammal. Ez 360 képkocka. Néhány kockát még a visszaútra is hagytam. Ma ez már elképzelhetetlennek tűnik. Aztán itthon előhívtam a képeket, s elment az életkedvem. Mert nem történt csoda. 360 csapnivaló képet láttam, s azt éreztem, nem érte meg, hiszen éppen emiatt semmit nem láttam magából Szíriából. Ezután majdnem tíz évig csak műteremben fotóztam. Sokkal később elővettem ezeket a fotókat, és rájöttem, hogy ezek nagyon jó képek. Valami olyan típusú érzékenység van bennük, amilyen ma már nincs, vagy átalakult bennem. Akkoriban máshogy láttam, s úgy ma már nem tudok. Készítettem képet például azok között a romok között, ahol utána azt a régészprofesszort kivégezték. S ez a tény hozzátapad a képhez időben. Később történt, mégis hozzátapad, beleépül a jelentésébe. Ehhez ismernem kell a kép történetét. Egy maszkos fotó a világjárvány idején más, mint egy maszkos fotó egy álarcosbálban.

Bartis Attila többlaki életet él. Itthon, otthon, a másik otthon vagy a másik itthon, idehaza, odahaza. Ismerős fogalmak ezek, azt hiszem, sokunknak. Budapest, Yogyakarta (Jáva), Marosvásárhely. A három város, mely meghatározó az életében. Első alkalommal 2014-ben utazott Jávára. Aztán vissza-visszatért. Saját otthonosságát keresi az ember egész élete során — fejti ki Juhász Anna. A másik emberben, egy lakásban, egy szempárban, azt nézzük, mikor érkezhet meg. Kíváncsi volt, mit talált Bartis Jáván, ami ennyire fontossá vált számára.

— Próbálok rá választ találni, de néha ráunok. Miért éppen Jáva? Lehet, hogy esetleges. Az biztos, hogy a mai Yogyakarta s a ’70-es évek Marosvásárhelye, ahol szocializálódtam, sok szempontból közelebb áll egymáshoz, mint a mai Budapest és az akkori Marosvásárhely. Jáva és Erdély. Egész más vallás, más társadalmi berendezkedés, mégis sok minden hasonló módon működik. Amik evidenciák voltak ’72-ben Marosvásárhelyen, azok itt is azok. Ezek lehetnek akár apróságok, egy utcakép. Vásárhelyen volt egy bácsi, aki mindig a főtéren hajtotta át a kecskéit. Próbáld ezt megcsinálni Pesten. Indonéziában pedig normális dolog. Az udvaromat egy folyócska szeli át, mellette rizsföldek vannak. Az nagyon jó, hogy a közeli barátaim közül, ha nem is mindenki, de majdnem mindenki járt már kint nálam. S aki előtte itthonról nézve nem értette, mit keresek ott, miután kijött meglátogatni, két nap után megértette. Azt viszont ajánlom, hogy a Bounty-reklámot nagyon gyorsan felejtse el mindenki, aki oda indulna. Jáva sokkal inkább Tarkovszkij-film, mint Bounty-reklám. Hihetetlen az a tengerparti szakasz. Haltenyésztő medencék, csövek talajvízszivattyúzásra. Hátborzongató. Sokan menekülnek innen, nekem az a kedvenc helyem.

Bartis Attila A séta című könyvét filmre szeretné vinni. Tizennyolc évesen kezdte el írni, s hat évet dolgozott rajta. 2017-ben döntötte el, hogy filmforgatókönyvet ír belőle.

— Az első verzió gyorsan meglett. De dolgozni kellett vele. Úgy írtam, hogy néha elővettem, hogy ellenőrizzem, hiszen azóta elmúlt huszonöt év. Egy rövid részt Jáván forgatnék, de nem jávai szereplőkkel. Ez lesz a legnehezebb. Olyan emberekkel szeretnék dolgozni, akik értik, miről szól ez a film. A főszereplők ismerjék az első betűtől az utolsóig, tudjunk róla beszélgetni. Ha leülök írni vagy fotózom, csak a saját bőröm viszem a vásárra, de egy filmnél az operatőrtől a színészekig mindenki a nevét adja hozzá. Nagy felelősség, s ennek a terhe a legnehezebb számomra.

Egy író olvas? Olvas bizony. És szerintem mindenki azt válaszolná, amit Bartis, hogy kevesebbet olvas, mint amennyire igénye volna.

— Van valami kötelességtudat az emberben, hogy kövesse pályatársai munkáját is. Tudja, mi történik itt és most. Az utóbbi időben egyre többet újraolvasok. Mivel enyhén diszlexiás vagyok, olyan tempóban olvasok, mintha hangosan tenném. S ez lassítja a folyamatot. Irigy vagyok arra, aki reggel kézbe vesz, estére már el is olvas egy könyvet. Dosztojevszkijt említeném, ha valakit muszáj, mást most nem.

Idő, tér, változás, család. Erről csak ennyit:

— Hétfő van, de már vasárnap este lett — ez az életem.