Tréfás hangviteléből senki sem sejtené, hogy valójában vérig sértették, hogy a történtek fájó sebet ejtettek a lelkén. Bevallása szerint az egész élete nagyon regényes volt, de ha újra kezdené, mondja, akkor sem tenne az égvilágon semmit másként, mint ahogyan eddig is tette. Mókásan a feje búbjára tolja a kalapját, és úgy kérdezi: elhiszem-e, hogy már 64 éves.
- Szerbia közepéből származom - mondja I. - , de azt hiszem, nincs nálam igazibb vajdasági, hogy ne mondjam: szabadkai. Itt végeztem el az építészeti főiskolát, és itt ismerkedtem meg a feleségemmel. Amikor udvarolni kezdtem a feleségemnek, a szülei szinte egyetlen szót sem tudtak szerbül, alig tudtam velük szót érteni. Nagyon rendes emberek voltak. Azt hiszem, nem sokáig kellett bizonyítanom, hogy elfogadjanak vőjelöltnek. Ez talán annak is köszönhető, hogy abban az időben, amikor én fiatal voltam, nem az volt a legfontosabb, hogy az egymásba szeretett két fiatal egy nyelvet beszéljen. Úgy éreztem, hogy amiért befogadtak, hálából mindenáron meg kell tanulnom magyarul. Így az mellett, hogy a feleségemmel mindig magyarul beszéltünk, olvasni is kezdtem. Náluk láttam először a Hét Napot, igaz, akkor még nem ilyen köntösben. És most ezt dicséretnek könyvelje el a szerkesztősége, azóta rendszeresen olvasom a lapot, és soha sem volt semmiféle kifogásom sem a külseje, sem a tartalma ellen. Így született meg az ötlet, hogy elmondjam a dolgaimat, mert rendszerint a gyerekek panaszkodnak a szülőkre, fordítva nagyon ritkán esik meg, hát úgy gondoltam, legyen egy ilyen emberi sors is a többi között.
- Valójában nem is panasznak szánom, amit elmondok, de azt hiszem, szülők és gyerekek is talán egy kicsit majd elgondolkodnak az egymáshoz való viszonyukról. Már mondtam, hogy szerbiai vagyok, látja, már azt sem mondom, hogy szerb vagyok, hiszen a negyven itt töltött év után már magyarul is gondolkodom. Amikor beiratkoztam a főiskolára, a szüleim - akik nem ismerték a Vajdaságnak ezt a részét - azon izgultak, hogyan illeszkedek majd be az új környezetbe. Amikor először mentem innen haza, szinte el sem hitték, hogy az égvilágon semmi kifogásom sincs az új környezetem ellen. A batyusom még ugrasztott is, hogy a legjobb úton vagyok, hogy beleessek egy ,,magyaricá'-ba. Mintha jövőbelátó lett volna!
Idejében befejeztem a főiskolát, leszolgáltam a katonaidőmet, és ahogy leszereltem, megtartottuk az esküvőt. Tudja, velünk, idősekkel az már úgy van, hogy az évek megszépítik az eseményeket. De az én esetemben erre semmi szükség. A szüleim úgy szerették a feleségemet, mint a saját lányukat. A megboldogult édesapám mindig azt mondta a rokonságnak, szomszédoknak ott Szerbiában, hogy a szabadkai menyének többet ér a kisujja, mint az ő egész szerb rokonsága. Csodálatosan szép 38 évet éltünk házasságban, és a feleségem halála óta úgy érzem, nekem már sincs mit keresnem ezen a világon. Sajnos, az ember elevenen nem bújhat a földbe! Én az egybekelésünk után rögtön nagyon jó munkahelyet kaptam, négyévi szolgálat után már vezető beosztásom volt, és a feleségem is dolgozott. Mivel neki nem volt testvére, a szülei is segítettek bennünket, és nagyon hamar felépítettük az emeletes családi házat, berendeztük, majd sor került a hétvégi házra is, négy kapa gyümölcsössel. A házasságunk második évfordulójára született meg a lányunk, majd két év múlva a másik kislány is. Őszintén megvallom, egy kicsit csalódott voltam, hogy a második sem lett fiú, de változtatni nem lehetett a dolgokon, a harmadik gyereket pedig a feleségem nem akarta vállalni. Megvallom őszintén, az idősebb lányom kiskorában mindig egy picit közelebb állt a szívemhez. Ne értsen félre, nem hibáztattam én a fiatalabbat azért, hogy ő is lánynak született, de ő jóval nyugodtabb, és egy kicsit visszahúzódóbb volt. Az idősebb pedig ösztönösen mindig tudta, hogy kell velünk, szülőkkel bánni, ha el akart érni valamit. Talán nem csökken a szavahihetőségem, ha többször is kimondom, hogy nagyon szépen éltünk, megértésben, szeretetben. Én még az anyósomat is majdnem úgy szerettem és tiszteltem, mint a szülőanyámat. De meg is érdemelte.
- Amikor megkezdődött az ország széthullása, engem betegnyugdíjba küldtek, és a feleségem is még csak két évet dolgozott utána. Míg dolgoztunk, vettünk egy egyszobás lakást is azzal a céllal, hogy amelyik lány előbb férjhez megy, legyen hol laknia. Hogy milyen időket éltünk meg, élünk sajnos még ma is, arról nem kell külön beszélni. A lányok befejezték az egyetemet. Munkát nem találtak, de valahogy mindig feltaláltuk magunkat. A feleségem még élt, amikor az idősebb lányunk férjhez ment. Beköltöztek a kész lakásba, az volt a szerencse, hogy a vejem dolgozott. Jött az első, majd egy év múlva a második unoka is, kicsinek bizonyult a lakás. Mondtam a feleségemnek, engedjük át a házat nekik, nekünk elég lesz az egyszobás lakás is, de ő nem akarta a házban hagyni a fiatalabb lányunkat. Nagyon hirtelen jött a feleségem betegsége, és három hónap alatt el is vitte. Amikor a lányom bejelentette, hogy férjhez akar menni, megbeszéltem velük, hogy eladjuk a nagy házat. Úgy gondoltam, veszünk két kisebb lakást, az egyikben majd én meghúzom magam. Az igazat megvallva, a feleségem halála után hívott a bátyám, hogy költözzek vissza szülővárosomba, de én ott már nem éreztem magam otthon. Így itthon maradtam, eladtuk a házat, és vettünk két lakást. De ekkor az idősebbik lányom (de meglehet, hogy inkább a vejem) halálosan megsértődött, hogy minek nekem a lakás, ők egyszobásban laknak a két gyerekkel. Rábeszéltek, hogy adjam el, vegyünk egy nagyobbat, és én költözzek hozzájuk. ,,Hiszen én vagyok az üdvöskéd, mondta a lányom, ennyit megtehetsz értem.' Így kerültem én két ével ezelőtt egy háromszobás lakás egyik kisszobájába. De gyorsan kiderült, hogy a családnak ez a szoba is nélkülözhetetlen, mert a fiú és lány unoka nem lehetnek, ugye, egy szobában. Eleinte nem figyeltem oda a megjegyzésekre, de amikor a tízéves unokám azt mondta a barátnőjének, hogy neki csak akkor lesz szobája, ha nagyapa meghal, hát akkor úgy éreztem, kimegyek a temetőbe, odafekszem az asszony sírja mellé és majd csak meghalok. Persze, az ember nem akkor hagyja el az árnyékvilágot, amikor neki kedve szottyan. És nekem olyan pechem van, hogy még beteg sem vagyok. Egy este vacsora után - inkább puhatolózás végett - feltettem a kérdést, mit szólnának, ha én bemennék a gerontológiai intézetbe. Mit mondjak, alig tudtam lenyeli a könnyeimet, olyan nagy lett a lelkesedés az asztal körül. Igen ám, de jó lett volna a nyugdíjam is, azt kellett valahogy kimesterkedni, hogy azt ne kelljen odaadni. Hát nekem ennyi elég volt. Már csaknem egy éve, hogy egy kis albérleti szobában lakom, fürdőszoba-használattal. De a gyerekeim nagyon elégedettek velem!