Már öt éve nincsenek paráink, vagyis az állami pénzverde 2008 óta nem állít elő egy dinárnál kisebb névértékű fémpénzt, de az árak meghatározásánál még ma is gyakran találkozunk velük. Az összeget fizetéskor kerekítik ki, 50 paráig lefelé, 50—99 para között pedig felfelé.
Párbeszéd az önkiszolgáló pénztáránál:
— Kérek két dinárt!
— Nincs, csak öt.
— Rendben, akkor én maradok adós Önnek három dinárral.
A vevő kicsit csóválja ugyan a fejét, de csendben távozik. A következő vásárlóval hasonló helyzet alakul ki. A kasszás hölgy egy dinárt kér, de mivel nem kap, kilenc helyett csak ötöt ad vissza. Az idős asszony nem hagyja annyiban, rosszallását fejezi ki, hogy gyakran nincs aprópénzük. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a pénztáros bosszúsan megjegyzi, micsoda emberek vannak, képesek egy-két dinár miatt vitatkozni.
Már öt éve nincsenek paráink, vagyis az állami pénzverde 2008 óta nem állít elő egy dinárnál kisebb névértékű fémpénzt, de az árak meghatározásánál még ma is gyakran találkozunk velük. Az összeget fizetéskor kerekítik ki, 50 paráig lefelé, 50—99 para között pedig felfelé. Legalábbis ez volna az általánosan elfogadott szabály. De amint a fenti, egyedi esetnek nem mondható párbeszéd bizonyítja, a kereskedők gyakran egy, kettő, sőt öt dinárt sem tudnak visszaadni. Lassan eltűnik a csörgős pénz.
Az egyik szerb nyelvű napilap szerint a hivatalosan nem létező parák és a visszajáró apró hiánya miatt a vásárlók mindennap mintegy félmillió dinárt hagynak ott az üzletekben. Ehhez a következtetéshez csupán azt kellett feltételezni, hogy a Szerbiában lévő 2,5 millió háztartás mindegyikét naponta csak 20 parával rövidítik meg. Persze, ha akadékoskodni szeretnénk, akkor mondhatnánk, hogy nem vásárol mindennap minden háztartásból valaki, de akár el is gondolkozhatunk rajta. Sőt, a kollégák azt is kiszámolták, hogy a nem létező húsz para miatt a közművállalatok számláinak a fizetésekor is hatalmas összegek keletkeznek, illetve tűnnek el havonta nyomtalanul. Az áramnál 640 ezer, a vezetékes telefonnál 500 ezer, a mobiltelefonoknál kétmillió dinár. Mindezt összeadva az ország polgárai évente több mint 217 millió dinár visszajárót hagynak ott különféle helyeken, ami testvérek között is 1,9 millió euró. Természetesen itt is azt vették alapul, hogy mindenki rendszeresen kiegyenlíti a számláit, noha ez, mindannyian tudjuk, nem felel meg a valóságnak. A számadás másik buktatója, hogy készítői figyelmen kívül hagyták, manapság már sokan nem készpénzben, hanem kártyával fizetnek.
Október 16-a nemcsak élelmezési világnap, hanem a kenyér világnapja is, október 17-e pedig a szegénység elleni küzdelem világnapja. Ilyenkor mindig találhatunk a sajtóban olyan cikkeket, amelyek arról szólnak, mennyi élelmiszert, közte kenyeret is, dobunk ki még mindig a szemétbe, de arra is figyelmeztetnek minket, hogy egyes városokban, pékségekben listákra iratkoznak az emberek a másnapos, tehát olcsóbb kenyérért.
Nem biztos, hogy a hiányzó apró visszaadásával eredményesen lehet küzdeni a szegénység ellen, de ha nem ilyen körülmények között élnénk, akkor nyilván fel sem háborodnánk egy-két dinár miatt. Inkább nagyvonalúan legyintenénk. De addig is, a mondókabeli gyűrűhöz hasonlatosan, hadd csörögjön és pörögjön!
