Sok a kérdés. És mindenki máshogy fog válaszolni rá. A kiállított alkotások között sokan nyúltak a ház motívumhoz, ezt értelmezték át. Érdekes. Már csak azért is, mert nekem is egy vagy több ház jut elsőre eszembe, ha az otthonra gondolok. S aztán még utcák, terek, a természet. De ha ezek a házak, terek, utcák üresek volnának, ember nélküliek, akkor is ugyanúgy éreznék? Kétlem.  Az otthonosság érzése tehát nagyon is köthető emberekhez, családhoz, barátokhoz, ismeretlenekhez és ismerősökhöz. Akik betöltik a tereket. Az otthonosság érzését megteremthetjük magunknak, tudunk rajta alakítani, de egy elég nagy hányada nem teremthető meg. Vagy érzed, vagy nem. 

Szóval Otthonról haza. A végtelenségig fejtegethető téma ez. Főleg a határon túliak számára. Némelyekben ez az örökös sem itt, sem ott érzése, másokban az itt is, ott is. Lehet, ez is személyiségfüggő? Van, akinek az sem fontos, milyen nyelven beszél, s az sem, kik veszik körül, hanem valami egészen más dolog. Illatok, ízek, táj vagy csak az, hogy jól éljen, s az lehet a világ másik felén is. Hány otthonunk lehet egyszerre? Lehet egyszerre több otthonban otthon lenni?

Ezt az izgalmas témát járta körül kilenc képzőművész, majd ezt továbbfonva, önmagán már az alkotást is átfolyatva, kilenc író/költő. Elbeszélgetnek a falakon ezek az alkotások. A szöveg és a kép. Kérdések és válaszok, sorok közötti bujkálás.   

Nem jártam még ebben a kiállítótérben, pedig a Faur Zsófi Galéria már húsz éve működik, és népszerűsíti a kortárs művészetet.

A kiállító vizuális művészek Bányász Anna, Forrai Ferenc, Gulyás Andrea Katalin, Horváth Lóczi Judit, Kudász Gábor Arion, Lantos Csenge, Neogrády-Kiss Barnabás, Szajkó István és Vámos János voltak. A szövegeket pedig Cirok Szabó István, Mizser Fruzsina, Regős Mátyás, Seres Lili Hanna, Simon Márton, Terék Anna, Tóth Réka Ágnes, Zalán Tibor és Závada Péter írták.

Fotók, festmények, installációk töltötték ki a kiállítótér minden zegét-zugát, emeletet, eldugott sarkot, üvegbúrába rejtőztek vagy éppen ott nőttek ki a lábunk előtt a földből.

A kiállítást Illiés Andrea, a Scolar Kiadó főszerkesztője nyitotta meg, ezután pedig a szerzők felolvasták írásaikat, ezzel téve még teljesebbé az élményt. Az sem maradt ki, aki nem tudott jelen lenni az írók és költők közül, az ő szövegeiket Mész Adrienn színésznő tolmácsolta.

A kiállítás kurátorai Lak Róbert és Lantos Csenge voltak, akiket mindenképp dicséret illet, hiszen nagyon jó érzékkel válogatták össze az alkotókat és műveiket. 

A legnagyobb hatással, azt hiszem, mégis az erdélyi Bányász Anna fotói voltak rám. „Anna lányom a művészet eszközeivel emeli a ganéhányás prózáját katartikus élménnyé” — olvasható az Anna édesapjával készült interjúban a Transindex.ro portálon. Egy önellátó gazdaság hétköznapjai. Tehenek, traktor, sokszor egészen brutális realitás, máskor pedig meseszerű filteren át sütő hold s egy sivatagra emlékeztető, dimbes-dombos tehénhát. Érdemes odafigyelni a fiatal fotós munkáira.

A kilenc írás közül pedig Terék Annáét választottam, talán ez maradt meg bennem legjobban. Vagy csak elfogult vagyok, és szeretem, ahogy ír. Vagy mert számomra is valami ilyesmi ez az otthonfogalom. Nem tudom. Ezt válaszolják meg önök helyettem.

Akit pedig érdekel a kiállítás, s éppen a fővárosban jár, azaz éppen otthonról haza vagy itthonról otthonra utazik, mindenképp térjen be a Faur Zsófi Galériába, olvasson, nézzen, engedje magát beszippantani, hátha megtalálja a válaszokat. Vagy az újabb kérdéseket.

TERÉK Anna

Szanaszét visz bennünket a szél

Láttuk, hogy hasal az Úr a földeken,

mégsem ért el fülünkig a szája.

És nem maradt belőlünk más, csak homok,

felkapart, forró, sós homok.

Szanaszét visz bennünket a szél.

*

Otthon, ahol gyümölcsfákat ültetsz, hátha azok megfogják a homokos talajt, hogy ne legyen vele tele a szél.

Szél, ami Deliblatoról jön és tele van homokkal.

Szél, ami átfúj Bácskán és tele van porral.

Szél, amivel a tüdőd, a szájad tele van.

Tüdő, ami a homoktól, a portól sosem kap elég levegőt.

Otthon, ahol kifulladsz.

Otthon, amiből folyton kilóg a nyelved.

Otthon, amiből folyton kilógsz a nyelved miatt.

Dom je mesto gde uvek grešiš jezik a i dalje se trudiš kao da bih imao smisla.

Dom je mjesto gdje uvijek griješiš jezik i još uvijek pokušavaš kao da ima smisla.

Otthon van a haza, vagy itthon?

Dom je domovina što je lijepa a već nije naša.

Otthon, ahol senki sem érti a környezetnyelvedet.

Dom je mesto koje stalno izbegavaš unatoč čežnji.

Otthon, amit a vágyakozás ellenére is elkerülsz.

Otthon, ami után akkor is vágyakozol, ha épp ott vagy.

Otthon, ami felé akárhány napig gyalogolhatsz, sohasem érsz haza.

Otthon, ami felé az Isten sem szeret nézni.

Isten, akinek az arcán folyton víz csorog, ha távolról nézi az otthonodat.

Víz, ami hiába hullik az égből, sosem lesz belőle köd.

Köd, ami eltakarhatna mindent, ami a földön maradt.

Por, az a föld, ami könnyek nélkül száraz marad és a széllel száll.

Por, ami a szemedbe megy és addig karcolja a felszínét, míg összetörtnek nem látsz mindent.

Otthon, ami beszorult Isten szájába.

Otthon, amit olyan sokáig tartott Isten a szájában, hogy homokká őrlődött.

Otthon, amit Isten kiköp.

Homok, ami kipereg az ujjaid közül minden nap.

Szem, amiből folyton az arcodra csorog a víz, mert homokot fújt bele a szél.

Víz, ami összetapasztja a homokot, hogy ne vigye szanaszét a szél.