— A fityulát csak a látogatása kedvéért kötöttem a fejemre, egyébként csak akkor viselem, ha valahova megyek, mert volt egy betegségem, amelytől megritkult a hajam — mondja kuncogva az asszony. — Egy elég jómódú parasztcsalád idősebbik lánya vagyok, a húgom két évvel volt fiatalabb, de már sajnos nem él. A szüleimnek nagy elvárásai voltak velünk szemben. Én szerettem a földeken dolgozni, a húgom pedig tanulni. Apám sokszor mondta, milyen remek páros vagyunk: a húgom majd agronómus lesz, én meg szakképzett paraszt — és mi leszünk a környék leggazdagabb családja, hiszen mindent önerőből oldunk meg. Sajnos, a terve nem vált valóra: a húgomat húszéves korában elvitte egy tüdőgyulladás, én pedig huszonnégy éves koromban hozzámentem a környék talán legszegényebb legényéhez. Csak egy özvegy anyja volt, és itt, ezen az isten háta mögötti tanyán éltek. Még villanyáram sem volt, amikor összekerültünk. Az apám kétségbeesett a választásomtól, de én szerettem az egyszerű, csupa szív férjemet, akinek az első és az utolsó nő voltam az életében.

Az esküvő után kerültünk erre a tanyára, ahol az anyjával tíz hold földet műveltek. Én más környezetben nevelkedtem, sokkal nagyobb komfortban, de hamar megszoktam ezt is, mert az anyósom egy rendkívül türelmes, jóindulatú teremtés volt. Neki valóban csak az volt a fontos, hogy mi jól meglegyünk egymással. Minden szép lett volna, ha az apám is elfogadja a házasságomat, de ő állandóan kritizált valamit. Azt hittem, ha megszülöm az első gyereket, majd megváltozik a helyzet. Apám szerette ugyan a lányomat, de minden alkalommal megjegyezte: majd meglátod, milyen érzés, ha a gyereked okoz csalódást.

Múlt az idő, mi pedig nagyon szépen éltünk. A lányunk harmadikos középiskolás volt, amikor a férjem motorkerékpárt vett neki, hogy azzal járjon iskolába. De egyébként sem volt olyan kívánsága, melyet ne teljesítettünk volna. A tizennyolcadik születésnapját egy vendéglőben ünnepelte, és mivel az anyósom nagyon beteg volt, így csak a terem kibérelésénél voltunk jelen — a buli estéjén csak egy rövid időre tértünk be, amíg átadtuk a tortát. Felnőtt felügyelet nélkül hagytuk őket, hiszen feltétel nélkül hittünk és bíztunk a lányunkban. Azzal senki sem számolt, hogy beleszeret az ott dolgozó nyugdíjas pincérbe. Eleinte semmit sem tudtunk az ügyről, noha megtörtént, hogy hetente kétszer-háromszor is a városban töltötte az estét, sőt időnként a barátnőjénél aludt. Csak akkor eszméltünk fel, amikor az anyósom temetésén megjelent az idős pincér, és a szertartás után közölte, hogy néhány nap múlva beszélni szeretne velünk. Együtt jelentették be, hogy szeretik egymást, a bácsi beadta a válókeresetet, hamarosan megesküsznek, hiszen a lányunk már nagykorú. Nem az engedélyünket kérték, csak szólni akartak az esküvőről, hogy ne mástól halljuk. Összeomlott körülöttünk a világ.

Két hét múlva megházasodtak, a lányom csak annyi időre jött haza, hogy összecsomagolja a holmiját, és elment. A férjemmel holdkórosként járkáltunk a tanyán, azt hiszem, még apám epés megjegyzései sem jutottak el a tudatomig. De nem lehetett a dolgokat meg nem történtté tenni. Másfél év múlva megszületett az unokánk. Ezt a férjem szíve már nem bírta: a lányunk még haza sem jött a babával a szülészetről, a párom infarktust kapott, és a helyszínen, a kukoricásban meghalt. Ekkor szakítottam meg minden kapcsolatot a lányomékkal. Azt meg kell jegyeznem, hogy a vejem nagyon jól tartotta magát, öltözködött, adott magára. Meglátszott a hatalmas korkülönbség, de nem voltak groteszkek együtt.

Négyéves volt az unokám, amikor a lányom megismerkedett egy gyermekorvossal — elment vele, és magával vitte a kislányt is. A férje rettenetesen nehezen viselte a történteket, testileg-lelkileg összeomlott, a válásuk után vált igazán bácsivá. Egy alkalommal, amikor mindenáron látni akarta a lányát, kijött hozzám a tanyára. Olyan összetört, olyan szánalmas volt, hogy megesett a szívem rajta. Segíteni azonban én sem bírtam, nem tudtam ugyanis hol élnek a lányomék. A vejem addig járt hozzám lelki gyógyulást keresve, hogy a végén, két évvel ezelőtt, itt is maradt a tanyán. Nem úgy élünk, mint férj és feleség, de együtt vagyunk. Én főzök, takarítok, a földeken közösen dolgozunk. Időnként eljönnek hozzánk az első házasságából származó felnőtt unokái. Én megvendégelem őket, ők udvariasak hozzám, és minden alkalommal megköszönik, hogy gondját viselem a nagyapjuknak. Azt még nem tudom, mi lesz, ha egyszer majd a lányom látni szeretne engem, hiszen az anyja vagyok. De erről nem akarok beszélni. Erről majd máskor döntök. Most csak annyi biztos, hogy ennek a furcsa történetnek talán már itt a vége.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com