Pompeji – az egykoron virágzó, gazdag település alig néhány óra alatt vált ezrek sírjává. Sorrento lenyűgöző, elkápráztatja az embert, Capri – Gyakran az „álmok szigetének” is nevezik
A pusztulás szinonimája: Pompeji. A csaknem kétezer évig betemetett Nápoly környéki városról mindenkinek az jut eszébe, hogy az egykoron virágzó, gazdag település alig néhány óra alatt vált ezrek sírjává, és a lakosok élve betemetve, szörnyű kínok között várták a halált. Pompejit, az ókori Római Birodalom egyik legszebb városát időszámításunk szerint 79-ben, a tévhittel ellentétben nem láva temette be, hanem a tűzhányóból kiáramló vulkáni hamu és a lapilli (apró, mogyoró nagyságú, a kráterből kilövellt kőzetdarabkák). A betemetett városka 1748-ig „nyugodott” a tőle néhány kilométerre alapított új Pompeji mellett, akkor kezdtek ugyanis vele foglalkozni a régészek, és lassan, szinte méterről méterre haladva szabadították ki a még mindig felbecsülhetetlen értékű ókori kincset. A feltárt város ma világörökségi helyszín, az UNESCO védelme alá tartozik. A sok évszázados ásatás, kutatás, restaurálás olyan állapotba hozta a betemetett települést, hogy napjainkban ezrek és ezrek zarándokolhatnak ide megbizonyosodni a csodáról. A csoda pedig nem más, mint az egykori Pompeji precízen visszaállított mása: a lehetőségektől függően az egykori utcák, terek, épületek megidézése. Az ember egy kis fantáziával el tudja képzelni a korabeli járdákat, a díszes kapubejárókat, a római fürdőket, a nyilvánosházakat, az utcai kifőzdéket (merthogy ilyenek is voltak akkoron), a színházi előadásoknak helyet adó kisebb-nagyobb amfiteátrumokat.
Sorrento. Az idősebb korosztályhoz tartozó olvasók még bizonyára emlékeznek Hollós Ilona Sorrentói emlék című slágerére, amelyben az itáliai tengerpart e csodás üdülőhelyéről és az ott megélt szerelemről énekel. Merthogy Sorrento valóban lenyűgöző, elkápráztatja az embert, valami „van benne”, ami másutt nincs. A magas sziklafalak alatti kis öblök, a narancsligetek, a kikötő, no meg az ott készített világhírű limoncello, amely nem más, mint ízletes citromlikőr. Meg kell kóstolni, ha már egyszer ott jár az ember.
Capri. Gyakran az „álmok szigetének” is nevezik ezt a Tirrén-tengeren található, alig 13 000 lakosú kicsiny szárazföldet, vagy ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni: nagyobbacska sziklát... Sorrentóból nagyjából félórás hajóút után érkezünk a névadó városka kikötőjébe. A forgalom óriási, noha gépkocsival tilos közlekedni a szigeten. Mindösszesen három kisméretű autóbusz, ezenkívül mintegy tíz taxi viszi-hozza az utasokat egyik településről a másikra meg a hegyen épült luxusszállodákba. Capri városába a kikötőből leggyorsabban a hegyoldalon közlekedő siklóval jutunk fel, amelyre néha ugyan sokat kell várni, de öt perc alatt felröpít bennünket az 1956-os magyar mártírok terére. Merthogy a főteret — a dicső magyar forradalom emlékének adózva — az olaszok így nevezték el! Az embert meghatja ez a gesztus, s arra gondol, hogy még Magyarországon sem találkozik gyakran ilyen nevű terekkel... Caprin jól fel vannak készülve a turisták fogadására: az utcákon nemcsak emléktárgyakat árusító pultokat találunk, hanem igazi olasz pizzát kínáló kis éttermeket, a már említett limoncellót, a híres (ízében és látványában is páratlan) olasz fagylaltot is. A sziget egyik csücskében található Augustus császár ligete, egy igazi füvészkert idegnyugtató, szemet gyönyörködtető növényzettel és szobrokkal. Erre szokták mondani, hogy már az ókorban is tudtak élni. Legalábbis az uralkodók...
A szigetet egyébként érdemes körülhajózni azokkal az óránként induló járatokkal, amelyek hatvanöt perc alatt megmutatják nekünk Caprit „alulnézetből”. Tudniillik a kis városkák a hatalmas sziklafalak tetején helyezkednek el, a luxusüdülők szétszórtan, megközelíthetjük viszont a partfalban lévő barlangokat, amelyek valamilyen optikai csoda folytán kék, szürke és zöld színűre „festik” a vizet. Itt lehet fényképeket készíteni, jó idő esetén az egyik barlang bejáratánál meg is lehet mártózni. Ezzel a lehetőséggel azonban -– különösen az Alföldről érkezett turisták — ritkán élnek... A leglátványosabb mégis az a néhány, a parttól alig száz méterre lévő hatalmas sziklatömb, amelyet a filmrendezők szinte minden olasz romantikus moziban szerepeltetnek. Közülük a legmagasabb a 109 méter magas Faraglioni di Terra, amelyen egy jókora nyílás is található, ezen pedig a kisebb sétahajók át is siklanak, úgy, hogy a sziklafal gyakran csak néhány centire van a vízi jármű oldalától. A méretes kövek egyébként már az ókorban is híresek voltak, hiszen Vergilius, a neves római költő az időszámításunk előtti első században Aeneis című művében ír róluk. Ő úgy látta, hogy a sziklák tetején szirének tanyáztak, akik énekükkel csábították el a tengerészeket. A megbabonázott hajósok azután elveszítették a tájékozódási képességüket, és gyakran hajótörést szenvedtek a sziklákon, amit pedig a kalózok gyorsan ki is használtak. Hogy miként hálálták meg a gyilkos természetű tengeri nimfák énekét? Erről már nem szól a fáma.
