Róma. Az örök város titkát nehéz megfejteni. Jelesül azt, hogy miért szeret bele az ember azonnal ebbe a csaknem hárommilliós metropolisba, és miért érzi úgy, hogy itt tudna még maradni Isten tudja, meddig. Róma a lüktető, nyüzsgő mindennapjaival, a szakralitást sugárzó környezetével, a világ minden tájáról idesereglett embertömegével, az állandóan mosolygó fagylaltárussal, az örökké gesztikuláló, szinte kiabáló helyiekkel, a piacozó háziasszonyokkal, a temperamentumos talián robogósokkal és taxisofőrökkel olyan varázslatos egészet alkot, amelyet nehéz szavakkal kifejezni. De felejteni is.

A La città eterna, azaz az örök város pedig éli mindennapi életét. Igyekszik minél hozzáférhetőbbé tenni azokat a történelmi és kulturális értékeket, amelyeket több mint kétezer év alatt teremtettek, illetve megőriztek. S amelyeket milliók keresnek fel, és csodálnak. Az olasz fővárosban a legkényelmesebb metrón utazni. A föld alatt — bár itt is nagy a zsúfoltság — jóval könnyebb eljutni a kijelölt úti célhoz, mint kocsival. Az egykoron virágzó, mintegy húsz éve csak vegetáló Cineccittà filmgyártól indulunk a földalattival a belváros felé. A tömeg (minő csoda!) csendben zötykölődik, az emberek első dolga itt is az, hogy elővegyék a zsebükből okostelefonjukat, és babráljanak vele, vagy zenét hallgassanak róla. (Megdöbbentő, hogy ide jutott a világ. Már alig látni egymással beszélgető, netán könyvet olvasó utasokat. S ez így van immáron e sárgolyó szinte minden pontján. Azután pedig hatalmas eszmefuttatásokat olvasunk a lapokban a magányról, az elidegenedésről, a kommunikáció hiányáról...)

A Colosseum megállónál bújunk elő a földből, s rögtön egy másik, régi világba csöppenünk: az ókorba. Ott tornyosul előttünk az időszámításunk előtt 80-ban épült amfiteátrum és a környékén lévő sok történelmi építmény: a Capitolium, a Forum Romanum, a Palatinus, a Forum Traiani. Ezek mind azt bizonyítják, hogy az ókori Róma, a több mint kétezer éves birodalom milyen hatalmas lehetett — építészetben, hadászatban és kultúrában is. A környéken rengeteg a turista, az emberek a világ minden tájáról jönnek ide, hogy lássák a csodát, és érezzék az ókori architektúra hangulatát.

Átsétálunk a Santa Maria Maggiore-templomba, amely nemcsak azért különös, mert hasonlít a vatikáni Szent Péter-bazilikára, hanem azért is, mert itt láthatók az V. században készült legszebb mozaikfreskók. Továbbá azért, mert a hírek szerint Ferenc pápa kedvenc temploma, ide jár a leggyakrabban a Vatikánon kívül imádkozni, valamint azért, mert itt vagy húsz nyelven lehet gyónni, a többi közt magyarul is...

Vatikán. Állam az államban. A Szentszék és az olasz kormány 1929-ben kötött megállapodása értelmében vált közigazgatásilag és nemzetközi jogi értelemben is önálló állammá a több mint egymilliárd hívőt irányító katolikus egyház központja. A világ legkisebb városállama — alig 700 állampolgárával — a földkerekség talán leglátogatottabb pontja. Nemcsak a zarándokok százezrei jönnek el ide, hanem a turisták milliói is, akik meg szeretnék tekinteni és csodálni azt az elképzelhetetlenül gazdag műalkotás-gyűjteményt, amely ezen a kis helyen (alig 44 négyzetkilométeren) látható. A vatikáni múzeumok páratlan freskói, festményei, köztéri és templomi szobrai, a faliszőnyegek, a bútorzat, valamint a felbecsülhetetlen értékű egyházi könyvek lenyűgözik a látogatót. Aki egyébként eljutott a pápai államba, valószínűleg úgy véli, nem mehet haza a Sixtus-kápolna megtekintése nélkül. Igaza van. A nem túl nagy teremben Raffaello káprázatos festményei, Michelangelo mennyezetfreskói bűvölik el az embert, az egésznek a látványa, a hangulata életre szóló élményt nyújt azoknak, akik negyed órát tölthetnek a kápolnában (ennyi az engedélyezett benntartózkodás). S amikor az ember kijön, a páratlan élmény birtokában átsétál a világ legnagyobb templomába, a Szent Péter-székesegyházba, ahol újabb csodák várják: a XVI. században a névadó sírjára épült bazilikában található Michelangelo Piétája. Ugyanitt van — hogy a közelmúltról is szót ejtsünk — a nemrégiben szentté avatott II. János Pál sírja is. A székesegyház előtti tér a katolikusok állandó zarándokhelye: mintegy
250 000 ember vehet részt egy-egy alkalommal a pápai — immáron Ferenc pápa által celebrált — ünnepi szentmiséken.

Ha az ember elfáradt a kicsi, de látnivalóban gazdag városállam csodálatában, akkor elsétál a híres Trevi-kúthoz vagy a népszerű Spanyol lépcsőhöz, ahol kipihenheti magát — a Rómába érkező sok-sok turistával egyetemben.

Nápoly. A csaknem egymilliós, dél-olaszországi hatalmas kikötővárosról szokták mondani: Nápolyt látni és meghalni. Több eredete is van a szólásnak, állítólag a híres német költőfejedelemtől, Johann Wolfgang von Goethétől származik, aki úgy vélte, mielőtt az ember jobblétre szenderül, okvetlenül fel kell keresnie ezt a várost. Valóban sok szépséget rejteget a Vezúv tűzhányó árnyékában épült Nápoly. A Castel Nuovo (új vár) és a város központja a világörökség része, középkori épületei, utcái lenyűgözik az idegent. A közlekedés már kevésbé: az utcákon lépésben haladnak a kocsik és a buszok, a villamosnak pedig időnként vesztegelnie kell, mert valamelyik autós a sínekre „tévedt”! A milliónyi robogós pedig úgy cikázik a járművek között, néha a forgalommal szemben (!), mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga. Néha hárman is ülnek egy mopeden, két felnőtt között a három-négy éves gyermek, a papa énekelve vezet, a mama mobiltelefonozik, a kicsi pedig néz ki a fejéből. Nyilván megszokta már ezt a helyzetet. A gyalogátkelőhelyeken szinte lehetetlen átjutni. Egy ott élő asszony árulta el a titkot: ha át akarunk jutni a zebrán az utca túloldalára, magasba kell emelnünk a karunkat. Ilyenkor eszünkbe jut a fent idézett szólás: Nápolyt látni...