Elmondható, hogy lényegében minden kapcsolat legizgalmasabb része — íme a hiba, hiszen az még akkor nem is kapcsolat — maga az udvarlás. Ez az ismerkedés mozzanatával indul el, melyben mindkét fél részéről az öntömjénezés, az önmagunk jó színben való feltüntetése a jellemző. Mások ilyenkor a legőszintébbek a másikkal — ez a ha így is kellek, akkor nesze! állapot.

No de térjünk vissza a korábbi életkorhoz kötődő első verzió forgatókönyvéhez. Akár önreklám, akár nem, a férfinak és a nőnek is egyaránt az a célja, hogy megmutassa saját maga értékességét a másiknak. A testi jelek küldése és más nem verbális üzenetek csak akkor lehetnek jelentősek, ha az ismerkedés fázisa személyesen történik. Manapság azonban ez sokszor áthelyeződik a virtuális térbe, ami pedig újabb kihívásokat rejteget — például, hogyan fejezi ki magát, milyen gyorsan válaszol, használ-e emojikat, miket oszt meg (általa kedvelt videók, zenék, képek, idézetek stb.). A verbalitás, vagyis a beszéd igen fontos, ezzel mérjük fel a másik intelligenciáját, személyiségét, kreativitását, képzelőerejét. Eleinte nagyobb szerepet kap a másik szórakoztatása, elkápráztatása.

Egy biztos: a kezdetektől ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy vajon mit akar a másik. Van ebben a játékban — játék, hiszen célja az, hogy benne jól, szabadnak, boldognak érezzük magunkat — valami olyan izgalom, amely valóban pótolhatatlanná válik a későbbi viszony alatt, ez pedig főleg az ismeretlen, a másik felfedezése folyamán megtapasztalt szenvedély, mintha végig az volna a cél, hogy megtaláljuk a kincset, ami lehet, hogy ezúttal sikerül is… A mit akar a másik? kérdése eleinte főleg azért lebeg körülöttünk/bennünk, mert a nőkre jellemző egyfajta ambivalencia az udvarlás során: kevesebbet mondanak el magukról, olykor félnek, és inkább a férfi elköteleződés iránti hajlandóságát kutatják.

Majd szép lassan kialakul egy finom egymásra hangolódás, amikor az egyik által kifejezett gondolatot a másik egy fejbólintással megerősíti, vagy egyszerre tesznek meg mozdulatokat, mondanak ki szavakat. Az udvarlás egyik kimenetele az elköteleződés, a másik pedig a menekülés lehet. Ha a hódításnál maradunk, akkor szembetűnő lehet egy intenzív ajándékozási időszak, ez főleg a férfiakat jellemzi. Az udvarlásnál általában hosszú távra tervezünk, és ennek értelmében a kapcsolat egyre bensőségesebbé válik. Én magam nem hiszek abban, hogy az első percben tudjuk, mit akarunk a másiktól, abban viszont igen, hogy néha „láthatatlan” emberek fontossá válnak, mint ahogy ez sajnos fordítva is gyakran megtörténik. Ám maga a folyamat, amikor valakire már másképp tekintünk, mint korábban, észrevesszük benne azt, amit korábban nem láttunk, vagy nem értettünk meg, akár életre szóló kapcsolatokhoz vezethet. Ez a barátságban sincs másképp, itt azonban éreznünk kell, hogy másról van szó, mint barátságról. Persze az, hogy kit találunk vonzónak, elvileg belénk van kódolva.

Gyakori hibánk, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy a biológiai folyamatokhoz idő kell, az érzelmeknek meg kell születniük. Noha kimutatható, hogy a szerelem érzése (hormonálisan is) véges, néhány hónaptól néhány évig is kitarthat, és jó hír, hogy egy jól megalapozott kapcsolat minőségét nem befolyásolja a későbbi hiánya, elindul ugyanis egy másik anyag termelődése, mely a kötődésért felel. Ez nem összekeverendő a kezdeti együtt járás alatt érzett vonzódással, ragaszkodással — a kötődés később alakul ki, és sokban segíti azt a testi kontaktus, az apró érintések, a beszélgetések, a sok-sok együttlét. Az a játék, amely már az udvarlás elején érezhető, nem tűnhet el. Egy cikkben azt olvastam, hogy egy kapcsolatnak adni kell egy évet (fiatalabb korban talán többet is), melynek során játszunk, és megéljük az együtt eltöltött időt, minden pillanatot, még akkor is, ha csak egymás mellett állunk, és a távolba nézünk. Világos, hogy a nő és a férfi is akkor tud a másiknak érdekes, izgalmas lenni, ha van szabadideje, arról saját elképzelése, és nem kívülről mondják meg neki, hogy mikor mit csináljon.

No de térjünk vissza a legelejére. Az ismerkedésre igaz lehet az a megállapítás, hogy „totális és általános zavar”. Az elvárásaink nem állnak mindig a realitás talaján — ebbe a szépségipar is rendesen bekavart. Nem hiszem, hogy negyven körül sokan várnánk a szőke hercegekre (vajon a férfiak mire várnak?), de ha mégis, akkor ajánlok egy önismereti csoportot — nem azért, mert nem vagyok romantikus, hanem mert egyszerűen el kell tudnunk fogadni, hogy bizonyos korban, minden igyekezetünk ellenére is, a „hibás áru” kategóriába tartozunk. És ez így van jól. Röviden: fel kell készülnünk arra, hogy minél gyorsabban felismerjünk bizonyos belső értékeket, melyek fontosak számunkra. Valamint jó, ha készen állunk arra, hogy az ismerkedés nemcsak egy jó beszélgetés kávé mellett, hanem egy elképzelés is arról, hogyan mozdítjuk azt előre.

Szerintem tévedés a sémák mentén haladni, vagyis az alapján cselekedni, hogy „mi kell” a nőnek vagy a férfinak. Ezen magamban mindig jókat nevetek, mert sokan vagyunk, akik talán nem úgy működünk, ahogyan arról a magazinokban olvashatunk, sőt, még úgy sem, ahogyan azt egy női klub vagy egy férfifalka tagjai egymás között megállapítják. Nekem legalábbis nem ilyen férfiak jutottak az életben. És ezt minden alkalommal hatalmas kihívásként, izgalomként éltem meg. Ergo: a másikat kell figyelnünk, és nem csak a múltbeli tapasztalatokra támaszkodnunk. Jelentős tanulási folyamat ez, kérem. Idő és energia, valamint motiváció is kell hozzá. Amire figyelni kell, az a másik fél értékrendjének a megértése, és ehhez az empatikus készségek fejlesztésére van szükség. Emellett tudnunk kell, hogy mi az az érték számunkra, amelyet magunkban keresünk, és mit a másikban.

Hogy mikortól tekintünk valamit párkapcsolatnak, az sokszor tisztázatlan marad, vagy mert nem merjük ezt megtárgyalni — hiszen azzal mindent elszúrnánk —, vagy mert úgyis minden rendben van, akkor meg minek erről beszélni. Bizonyos esetekben működhet az, ha nem tisztázzuk a kereteket. Amikor az ismerkedés alatt „spontán jól érezzük magunkat”, az azokra az erőforrásokra mutat rá, amelyekkel a későbbiekben működtetni tudjuk a párkapcsolat rendszerét, ám a kérdés továbbra is: mi az a rendszer, amelyet közösen, kettőnk hosszú távú megelégedésével fel tudunk és akarunk építeni?

Eltérő válaszok érkezhetnek arra, hogy mitől tekintünk valamit párkapcsolatnak. Például: ha már vállaljuk az ezzel járó felelősséget; az első csóktól, az első szexuális együttléttől; ha már eltelt két-három hónap az első találkozás óta; ha már bevontuk egymást az életünkbe (pl. családtagok bemutatása); ha párunk már felvállal a barátai előtt, vagy ha már kiírtuk valamelyik közösségi hálóra, stb.

Különösen nehéz ez, ha egy korábbi barátságból alakul ki a kapcsolat. A korunkkal az ismerkedés nem változik, de a szükségleteink és a vágyaink igen. Ha gondunk van az ismerkedéssel vagy egy párkapcsolat kialakításával, általában két fontos kérdést szoktunk mi, pszichológusok feltenni. Talán túl nagy érzelmi poggyászt cipelünk? — vagyis a korábbi kapcsolatok sérelmei, emlékei velünk maradtak, ezért csak a múlt lezárásával tudunk új fejezetet kezdeni. A másik kérdés: nyitott-e a szívünk? — tehát ha eleve félünk a visszautasítástól, akkor mi magunk is visszautasítjuk a másikat, és ez a negatív energia elzavarja majd. És most, kérem, olvassák el újra a legelső soromat…