A képek hidat alkotnak a kilencvenes évek és napjaink között, hiszen a kiállított alkotások két ciklusban, mintegy húsz év eltéréssel, hasonló motívum- és színvilággal, mégis teljesen más hangulatban születtek.

A korai munkákra kétségkívül rányomta bélyegét a XX. század végén a térségben tapasztalható közérzet, mely leginkább talán a megsemmisülés érzésével volt rokonítható, amikor minden addig felépített eszmerendszer és morál, akár a társadalom vagy az egyén szintjén, úgy látszott, összeomlik.

Mezei képeinek a sötét, hideg, márványos tónusok, a gyász motívumai zord hangulatot kölcsönöznek. A ridegségen mégis túlmutat egyfajta mélység, melyet mintha valami belülről ható melegség táplálna. Ez a melegség — a mindent átszövő érzelmi fonál — az, ami nem hagyja, hogy közömbösek legyünk az alkotás iránt, hanem kiutat keres belőle rajtunk, befogadókon át, hogy aztán az érzés bennünk munkáljon tovább.

Műveiből kiolvashatjuk a kérdéseket, melyek alkotás közben foglalkoztatták. Vajon mi lehet a menedéke egy nőnek a válság idején? Az elfojtással, a lelket emésztő méreg magában tartásával szemben egy anya hogyan fejezheti ki a félelmeit, a szorongásait anélkül, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak mutatná magát? És ha majd ez mind véget ér, lesznek-e újra ünnepek vagy akár hétköznapok a pusztulás után?

A művészet az alkotó tükre. Némely ábrázolással rámutat az őt foglalkoztató kérdésekre, más kompozíciókkal pedig azt az irányt is megjelöli, amelytől megnyugvást remél. Mezei Erzsébet színeiben, motívumaiban ott rejlik a kivezetés, a kapaszkodó, akár egy oltalmat nyújtó burok. Grafikáin a család, az otthon melege az, ami óv, megvéd, és ami a lelket tartja benne.

Egy anya érzékenységéből fakadó sajátos korrajzot ad ez a ciklus. Képei ösztönös ábrázolások, melyeknél a válaszokat nem is annyira érteni, mint inkább érezni kell.